Legendák

Trianon padja

Gálné Rózsahegyi Irén

Éppen tíz éve annak, hogy eljutottam Párizsba. Röpke három nap alatt sikerült minden nevezetességet megtekinteni. Az utolsó napra maradt Versailles, a királyok, elsősorban a Napkirály, XIV. Lajos valamikori palotája és a környező csodás parkok. Hatalmas élmény volt, meseszerű álomnak tűnt az egész, s a látottak felejthetetlenné tették számomra Franciaországot, Párizst.
A versailles-i kastélypark egy eldugott részén áll a Nagy-Trianon-kastély! 1920. június 4-én a magyar küldöttség vezetői, Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter itt írták alá a békediktátumot. A ránk kényszerített, túlzott mértékű területvesztéssel járó, az etnikai határokat figyelmen kívül hagyó I. világháborút lezáró békekötést.
Trianonról sokáig csak keveset tudhattunk, nem lehetett ezzel a témával foglalkozni, hitelesnek tekinthető információhoz alig-alig juthattunk.
Így én is csak jóval később tudtam a gyerekkori élményeimet Trianonhoz kapcsolni.
1962-ben, ötéves koromban költöztünk Nagyigmándról Komáromba. Ma is élénken élnek az emlékeimben kompos utazásaink: a Dunán át komppal „hajóztunk át” Komárnóba, ahova csak útlevélvizsgálat után léphettünk be. Számomra ez akkor teljesen természetes volt. Útlevéllel még sokszor – de akkor már az elkészült Duna-hídon – átmentünk Jókai városába, a komáromi Öregvárat is többször végigjártuk, a Klapka Györgyről elnevezett tér kedvenc kiindulópontunk lett.
Az üzletekben nem okozott nehézséget a vásárlás, az eladók ott és akkor nem titkolták el, hogy tudnak magyarul.
A Duna lett a kettészakított város határa; ami addig egy volt, az ketté szakadt!

Gyerekkorom kedves emlékei közé tartozik, amikor Bábolnán élő nagymamámat meglátogattuk. Most is előttem van az a nagy, rendezett konyha, ami a lakás központi helye volt, innen nyílt a speiz és a szoba. Ma is érzem a finom, édes tea illatát, az ételek ízei itt vannak a számban. Olyan finom füstölt kolbászt és préssajtot azóta sem ettem, mint amilyen a nagymamáé volt.
Egy szép, nagy, körben üveges veranda is volt a ház bejáratánál, heverővel, asztallal, virágokkal. A nagypapám ebéd után mindig ott pihent meg, olvasott vagy aludt. Én őrá már nem emlékszem, de édesapámtól tudom, hogy harcolt az I. világháborúban. A veranda asztalán állt egy fényes, csillogó, aranyszínű kupa! Ezen a kupán nagyapám neve és egy rövid leírás volt olvasható, hogy miért is érdemelte ki ő a neve előtti megjelölést: Vitéz Rózsahegyi Mihály!
Ma is őrizzük azt a távcsövet, amivel nagypapa – talán – az isonzói harcteret kémlelte.
Idén emlékeztünk a háború kitörésének 100. évfordulójára. A következményeket ismerjük jól.

Életem későbbi szakaszában, de még 1989 előtt, férjem szüleitől rengeteg érdekes történetet hallottam, olyanokat, amilyeneket a történelem könyvekben nem lehetett olvasni. Férjem szülei Máramarosszigeten ismerkedtek meg, mindketten fiatal tanítóként kerültek oda Erdély 1940-es visszacsatolásakor.
Máramarossziget magyar település volt évszázadokon keresztül, de Trianon után Romániához került, mint megannyi magyar város és falu magyar lakosságával.
Anyósom olyan iskolában tanított, ahol jól megvoltak egymás mellett a magyar, zsidó, német, román anyanyelvű gyerekek. Nem volt egyszerű, nem volt könnyű a különböző kultúrájú, eltérő anyagi helyzetű családokból érkező kisdiákokat nevelni-tanítani, de anyósom,aki akkor még nagyon fiatal volt, ügyesen, talpraesetten és rendkívüli pedagógiai érzékkel úrrá lett minden nehézségen.
Még a zsidók mentésében is tevékenyen részt vett.
A II. világháború után ez a terület is, mint a többi visszacsatolt rész, újra a szomszédos országhoz került.

S még egy utolsó személyes emlék, ami hosszú szálakkal Trianonhoz kapcsol engem, az egyszerű, szemlélődő,
a háborúk borzalmaitól megkímélt embert.
A ’80-as évek végén megismerkedtem egy olyan erdélyi emberrel, aki a férjével együtt a Ceausescu-diktatúra elől menekült Magyarországra. Ő magyar ember, méghozzá egy igaz, mélyen érző, nagy tudású, csupaszív székely EMBER Marosvásárhelyről, akit már jóideje a barátnőmnek mondhatok. Általa ismertem meg a határainkon túl élő magyarokat, s tudom, hogy ők sokszor magyarabb magyarok nálunk!
Trianon szétszakította a magyar területeket, s mégis összeköti a magyart a magyarral, szoros, eltéphetetlen szálakkal.
Koppánymonostoron jártam nemrég, leültem Trianon padjára, s melengettek, elgondolkodtattak a régi emlékek. Mindenkinek mást jelenthet Trianon, de a padon ülve nemcsak a történelem száraz tényeit idézhetjük fel, hanem a személyes kötődések, fájdalmas vagy megható emlékek mind-mind feltörhetnek a múlt mélyéről.
Különösen itt, Komárom mellett érezhetjük át a PAD igazságát. Pedig ma már nyugodtan, bármikor szabadon átsétálhatunk az Erzsébet hídon Komáromból Komáromba.

Pincetúra

Berecz Anna

Hát, az úgy vót, hogy átmentem Sanyiékhoz. Ő megkínált borral, de nemám akármilyennel, felhordta a pincéből a legjobbat,az ideit, a vöröset, a fehéret, az illatost, a helybelit, a szomszédét, a Jóskáét, mindet. Segíteni akartam neki, hát szóltam pár utcabéli jó srácnak, jöjjenek le velem a pincébe, s segítsünk felhozni a borokat. Hát aztán az úgy vót, hogy mind lementünk,és ott nyitogattuk fel az üvegeket, elmartuk a nyakuknál fogja, s máris pukkant, csorrant, szuszogott, kortyolt, eltűnt, kipirosodott.
Hát az Erzsi estefelé ránk nézett, összeveszett jól Sanyival, ránk vágta a pinceajtót. Mi nem keseredtünk neki, ittunk tovább. Most legalább már volt miért. Sanyinak megeredt a nyelve, elmesélte Erzsivel mi a fene van, hát tegnap nála járt a Mari, és elmondta Jóska minden ballépését. Jóska ott helyben kijavított minket, de azért suttogott, hiába voltunk a pincében: – Az nem úgy vót! – Hát megtudtuk az eredeti, sokkal mocskosabb verziót, s mi mind elhittük Jóskának, miután Pista is megerősítette,hogy mindezt ő is látta a konyhakertből. Mire kiderült,hogy Erzsi ott bújtatta Pistát, amikor Jóska váratlanul hazatántorodott a köznyelven kocsmának, közöttünk, jó barátok között Közösségi Élettérnek nevezett helyről. Nos mint látják, kiderült minden, átbeszéltük, sokáig tartott, de megállapítottuk,hogy borban az igazság!

Az Erődváros reménysége

Történetek a szabadságharc idejéből

Jónás Dániel

Talán nem is sejtjük, de a cselekedeteinket néha nem teljes egészében mi irányítjuk. Vannak bizonyos helyek, ahol valamikor bizonyos dolgok történtek. Ezek a helyek – bár láthatatlanul – de magukon viselik a történéseket akár az örökkévalóságon át, és ez befolyásolhatja az arra tévedő embereket. Így történhetnek olyan dolgok, hogy egy látszólag találomra kiválasztott helyen valamilyen emlékművet állítanak fel. És senki nem gondolná, hogy az a pár négyzetméternyi hely valóban milyen fontos pont volt azoknak az embereknek az életében, akiknek emléket állítanak.
**
Egy szép kora tavaszi napon felhő sem volt az égen, a napfény táncot járt a lassan hömpölygő Dunán. Egy húszas évei körül járó fiú álldogált a tiszteletre méltó folyó jobb partján, és onnan kémlelte hol a túlparton fekvő várost, hol pedig a körben elnyúló horizontot. A szellő halkan zizegett a gazos fűben és inkább hordozott magával tavaszi melegséget mint késő téli fagyot.
El fog jönni. – nyugtatta magát a fiatal férfi, miközben kedvesére várt a délutáni nap fényében. A lány szülei bár szigorúak voltak, Teri mégis ügyes magyarázatokkal mindig el tudta intézni, hogy találkozhassanak. Feri és Teréz már közel egy éve együtt voltak, a kapcsolat mégis igencsak szúrta a lány szüleinek szemét. És most a forradalom miatt egész Komárom feszültebb. – gondolta az ifjú. A lány szülei enyhe kifejezéssel élve is császárhűek voltak, ahogyan az egész családjuk is. Feriék viszont egyetértettek a forradalommal és örömest foglaltak állást a szabadságharc ügye mellett. Teriék – pontosabban a szülők – igyekeztek titkolni politikai beállítottságukat, hiszen az egész város a szabadságharc lázában égett. Ezzel nem is lenne probléma – gondolt bele Feri – viszont a vár parancsnoka Wilhelm Mertz, osztrák származású ember és abszolút hűséges a királyhoz. Igencsak feszült a viszony a város és a vár között a Pesten történtek óta, ez pedig nem helyénvaló. – csóválta meg a fejét. Ám a gondolatsor félbeszakadt, mert Feri meglátta a szerelmét közeledni a távolból. Eléje sietett és mosolyogva, majd csókkal üdvözölték egymást.
– Hát eljöttél! – lelkendezett a fiatal férfi.
– Persze, hogy eljöttem! – bújt oda Teri a szerelméhez. – Viszont érdekes dolgot pletykálnak a városban és a szüleimet kihallgattam ezzel kapcsolatban, ezért késtem.
– Annyira fontos?
– Hát nem tudom, hogy igaz-e. – vont vállat a fiatal lány. – Mindenesetre érdekes. Azt rebesgetik, hogy ma éjjel Bécs felé fog indulni egy csuklyás alak, aki már egy ideje a Csillagerőd vendégszeretetét élvezi.
– Mégis ki az? – csodálkozott Feri. – Talán egy kém?
– Nem igazán. Állítólag maga Ignaz Lederer tábornok jött a várba Mertzhez. Azt mondják Pestről szökött, mert felelősségre akarták vonni amiért szétverette a tüntetőket.
– De hát éppen Mertz kért segítséget a tábornoktól miattunk. – Feri szája mosolyra húzódott. – Mert a város lakossága igencsak forradalmi érzetű.
Teréz vállat vont.
– Ezt hallottam. Nem tudom mi lehet igaz belőle, viszont a szüleim elég tájékozottak az efféle dolgokban, tehát lehet benne valóság.
– Okos lány vagy te. – ölelte magához a fiatal nőt Feri. – Mit csináljunk ma szerelmem?
– Bújjunk össze és nézzük a felhőket! – kiáltott fel a lány és kézen fogta párját, hogy néhány méterrel odébb együtt nyújtózzanak el a fű és a gaz sajátos keverékén.
– Mi lesz, ha egyszer a szüleid rájönnek, hogy titokban velem találkozgatsz? – gondolkozott hangosan néhány perccel később Feri.
– Nem jönnek rá. – jött a nyugtató válasz. – Mégis ki keresne minket itt, a Duna másik partján, nem messze a homokdombtól?
– Azt hiszem senki. – mosolyodott el az ifjú.
Késő délután hagyták csak abba az ábrándozást, amikor már a nap lefelé vezető útja felénél tarthatott, hogy még sötétedés előtt visszaérhessenek a városba.
—
Három hónappal később a tűző nyári napsugárban Feri a szokásos helyen várta Annát, most jobban mint bármikor. A néhány napja pusztító tűzvész még jobban felszította az ellentétet a várbeliek és a polgárok között. Mindenki úgy gondolta, hogy csakis a vár lakói lehetnek felelősek a katasztrófáért. Feri a Dunára nézett és tekintete a semmibe révedt. Jelentkezett nemzetőrnek, néhány nap múlva már a várban lesz. A fiatalok minden héten kétszer találkoznak ezen a helyen, most viszont a fiatal férfi minden eddiginél jobban várta szerelmét. A tűzvész az utolsó találkozásuk utáni napon ütött ki, nem messze Annáék otthonától. Most pedig, hogy nemsokára bevonul katonának, még jobban aggódott a kapcsolatukért. Ha a lány szülei megtudják…
– Szia szerelmem. – köszöntötte párját Teri.
– Szia! – eszmélt fel gondolataiból Feri és szorosan magához ölelte a fiatal nőt. – Minden rendben veled?
– Miért ne lenne? – csodálkozott a lány.
– Hát a tűz nem messze tőletek csapott fel. De hála istennek semmi bajod!
– Semmi. – mosolygott Teréz és egy puszit nyomott Feri arcára.
– El kell mondanom neked valamit. – váltott hirtelen témát Feri és ismét a folyóra tekintett. – Jelentkeztem önkéntesnek. Pár nap múlva én is leteszem az esküt a többi katonával együtt a magyar alkotmányra.
– Akkor nem fogunk tudni találkozni. – csüggedt el a lány.
– Sajnálom, de meg kell értened. Úgy érzem, hogy kötelességem kiállni a szabadságunkért. Ha a szüleid megtudják, talán köztünk örökre vége mindennek, de…
Feri nem tudta befejezni, mert szerelme hirtelen megcsókolta, lágyan és szeretetteljesen. Ahogy ott álltak összetapadt szájjal a nyári kánikulában és alig zizgett valamicske szellő a puszta közepén, a szerelmesek úgy érezték, hogy csak ők léteznek a világon.
– Meg fogják tudni, miután bevonultál én magam fogom elmondani nekik. – jelentette ki a csók végeztével Teréz.
– Miért? – kerekedett ki a fiatal férfi szeme.
– Mert valahogyan én is támogatni szeretném a szabadságharcot. Ha máshogy nem is, de legalább annyival, hogy ki merem jelenteni a császárhű szüleimnek, hogy egy magyar katona a párom.
Feri alig hitt a fülének, ugyanakkor nagyon jól estek neki a hallott szavak. Kiáll mellette, ahogyan ő is mindig kiállt a lány mellett.
– Egyébként – folytatta Teri – Mertzék el fognak menni innen?
– Igen, most már kénytelenek. A parancsnok túl sokat engedett meg magának amikor múlt hónapban ágyúkat szegeztetett a városra. Nem rég több mint kétezer katona érkezett Majthényi alezredes vezetésével, ráadásul hoztak egy papírt személyesen Batthyány Lajos miniszterelnöktől amelyben felszólították Mertzet, hogy adja át a várat. – Feri megcsóválta a fejét. – Erre meg be sem engedi őket, aztán még képes Gönyűről idehívni osztrák csapatokat, hogy segítsenek neki.
– De ez tudtommal nem sikerült. – ráncolta a homlokát az ifjú nő.
– Nem, mert a polgármester valahogy tudomást szerzett a tervről és szétszedette a hajóhidat, így a csapatok nem tudtak átmenni a várba.
Teri tekintete a folyó másik partjára kalandozott, a szántóföldek felé.
– Szerinted mi lesz a vége? Győzhetünk?
– Teljes szívemből hiszem, hogy van esélyünk kivívni a szabadságot. Hogy aztán majd egy szabad Magyarországon nevelhessük fel a gyermekeinket.
A fiatal lány Ferire nézett, de nem szólt semmit. Mosolygott, és még szorosabban megölelte drága szerelmét.
—
Minden héten kétszer egy fiatal lány várakozott a monostori homokhegytől nem messze, még a tél és a hideg sem tántorította el attól, hogy találkozzon kedvesével. Egyre gyakrabban látott magyar nemzetőröket és városi polgárokat a homokhegy környékén ahogyan földet hordanak, és akárhányszor eljött ide, mindig azt remélte, hátha a párja is ott lesz köztük. Megbeszélték, hogy minden héten a szokásos időben itt lesz a lány, és amint tud a férfi is megjelenik. Ez a pillanat csak negyed év múlva következhetett be, az ifjú katona a megbeszélt helyen találta élete párját. Az utolsó találkozás óta eltelt hónapok csak még jobban erősítették a fiatalok összetartozását, és a viszontlátás örömére könnyekben törtek ki.
– Végre újra láthatlak szerelmem! – ölelte szorosan magához a lányt Feri.
– Annyira aggódtam érted! – viszonozta a szorítást az ifjú hölgy.
– Sajnálom, hogy ennyit kellet várnod rám, de nem tudtam előbb jönni!
– Első a haza. – csillogtak könnyek Teri szemében. – Mesélj, hogy vagy? Mik történtek veled?
– A tulajdon két szememmel láttam Kossuthot és Bem apót! Itt voltak a várban.
– Igen, Kossuth toborzóbeszédet intézett a város népéhez az egyik nap. Igazán lelkesítő volt.
– Meghallgattad? – csodálkozott Feri és igazán büszke volt szerelmére. – És a szüleid mit szóltak ehhez? Tényleg… tudják, hogy mi van velem?
– Igen, büszkén jelentettem be otthon, hogy beálltál honvédnek.
– És? – nyelt egy nagyot az ifjú.
– Hát jól kikaptam mindkettőjüktől, és megtiltották, hogy mostantól akárcsak szóba is álljak veled. – látva Feri szomorú tekintetét, megsimította az arcát. – De szerencsére nem tudják, hogy ilyenkor hova járkálok, azt hiszik Julival találkozom.
– És ő tud rólunk?
– Persze, megígérte, hogy ha a szüleim netán rákérdeznek, ő ugyanazt fogja vallani amit én. – nyugtatta meg a lány.
Teri elnézett a homokhegy felé, ahol ismét embereket látott mozgolódni.
– Mondd, mit csináltok ilyen szorgosan?
– Az alezredes parancsára homoksáncokkal erősítjük meg a homokhegyet. A várost minden oldalról be kell biztosítani, mert a császári csapatok már megindultak ellenünk.
A lány tekintete néhány pillanatra a távolba meredt, majd újult erővel ugrott Feri nyakába.
– Jaj szerelmem, annyira örülök, hogy végre együtt vagyunk! – mondta. – Vajon mikor fogunk újra találkozni?
– Sajnos nem tudom mikor jöhetek el ismét. Most is azért vagyok itt, mert én is be lettem osztva földet hordani. Az egyik társamnak elbeszéltem a kettőnk ügyét, és mondta, hogy nyugodtan jöjjek ide hozzád addig helyettem is dolgozik.
– Akkor ő egy nagyon rendes ember. – bólintott elismerően Teréz.
– Igen, valóban az. És ma mit csináljunk kedvesem? Feküdjünk le és nézzük a felhőket? – mosolygott Feri.
– Igen, azt nagyon szeretem! – adta be a derekát Teri és szerelmével együtt elnyújtózott a gazos fűben ami hiába volt hideg, egy cseppet sem zavarta őket.
Úgy fél óra múlva Feri felállt, leporolta magát majd felállította a lányt.
– Teri, valami nagyon fontos kérdést szeretnék neked feltenni.
– Mi a baj? – ijedt meg az ifjú hölgy.
– Baj nincsen. – mosolygott Feri. – Viszont… – a fiatal férfi letérdelt párja elé – Teri, hozzám jönnél feleségül?
A fiatal nő csodálkozásában azt se tudta mit tegyen, annyira meglepte a kérdés. Pár másodperc után azonban kipréselte a nyilvánvaló választ:
– Igen!
Feri ezt hallva boldogan egyenesedett ki és örömében felkapta leendő feleségét majd megpördült vele a levegőben. Ezen a helyen csókolták meg egymást először, ezért azóta is mindig itt találkoznak, és most ezen a helyen kérte meg szerelme kezét. Feri, újdonsült jegyese válla fölött nézett a homokhegy felé. Úgy érezte, hogy a boldogságtól egymaga szembemenne az egész császári sereggel. A fiatal férfi bizakodva tekintett a jövőbe. Úgy gondolta minden esélyük megvan, hogy megnyerjék a szabadságharcot.
**
1849. április 23.
Sötétedés után három alak osont ki a komáromi várból és nyugatra vették az irányt. Nagyjából háromnegyed óra gyorsított tempójú séta után lesiettek a Duna partjára. Ott a vízen himbálózva egy csónak hintázott mintha csak rájuk várt volna. Körbenéztek, hogy nincs-e szemtanú a környéken, majd gyors mozdulatokkal a csónakba léptek, ketten megkapták a lapátokat, a harmadik a hajó orrába guggolt és már el is indultak a túlpart felé.
– Tehát mi a terv? – kérdezte aki nem evezett.
– Én itt maradok a csónakban. – válaszolt az egyik társa, miközben rendületlenül küzdött a folyó sodrása ellen. – Ti pedig felméritek a terepet, aztán ahogy csak tudtok, visszajöttök. Még pirkadat előtt vissza kell érnünk a várba!
Ezután nem szóltak, csak hallgatták a Duna lassú folyását és a csónak hangját ahogy siklott a hullámok között. Nem telt bele tíz perc, és elérték a folyó jobb partját.
– Legyetek nagyon óvatosak! – súgta a férfi aki az imént a tervet ismertette, a másik két alak pedig partra szállt, majd elindultak dél felé.
A két férfi addig lopakodott amíg fényeket nem láttak meg a távolban.
– Az ott a homokhegy. – mutatott keletre az egyikük. – Onnan ágyúzták a várost egy hónapon keresztül.
– Szerencsére pár napja abbahagyták. – mormolta a másik. – Kár lett volna értünk, ha egy eltévedt ágyúgolyó a Duna közepén ér minket.
Néhány pillanatig csak a tücskök ciripelését hallgatták, majd az imént szóló férfi újra beszélni kezdett:
– Szerinted újra fogják kezdeni?
– Nem valószínű. – a megszólított a homokdomb irányába kémlelt nagyon erősen. – Szerintem rájöttek, hogy teljesen fölösleges a várost bombázni, a Komáromiakat úgysem fogják megtörni. – a férfi szája mosolyra húzódott. – Lőhetsz német, de be nem jössz.
– Közelebb kellene mennünk. – váltott témát a másik. – Innen nem sokat lehet látni.
– Pedig ez egy jó hely.
– Mire gondolsz?
– Feri itt kérte meg Teréz kezét.
– Honnan tudod, hogy pont itt? – csodálkozott a másik.
– Látod ezt a szikladarabot? – nézett egy nagyobbfajta kőre az előbb szóló. – Rá van karcolva egy szív. Ők csinálták, hogy megjelöljék ezt a helyet.
– Az úgy is le fog kopni, majd az eső lemossa.
– Persze. – mosolygott. – De ez sokat jelent nekik.
– Na elég volt a beszédből, mert kifutunk az időből. – komorodott el a férfi. – Amint keleten csak halványan is világosodni kezd, a csónaknak vissza kell indulnia, akár velünk akár nélkülünk.
A másik nem szólt, csak bólogatott és újra a homokdomb fényei felé nézett.
– Arra menjünk. Welden tábora valószínűleg Ácson van, mint Simuniché volt. Az túl messze van, hogy körülnézzünk.
Társa csak bólogatott és mindketten halkan osonva indultak meg az osztrák tűzállás felé. Néhány perc múlva a térdig érő gaz és a néhány bokor adta menedékük mögül kémlelték a homokhegyet. Csupán három ember járőrözött az ágyúk között, a többiek a földön aludtak egy nagyobbacska tábortűz körül szétszóródva.
– Úgy húsz ágyú lehet. – súgta az egyik magyar katona.
– Igen, és összevissza ha ötvenen vannak itt puskákkal. – bólintott a másik.
– Nézd. – mutatott az alvók mellé a társa. – Ott vannak az ágyúgolyók meg egy kevés muníció a puskákhoz.
Pár percig még némán kémlelték a táborhelyet, de semmi érdekeset nem vettek észre. Nem hallatszott más, csak a tücskök éjjeli éneke és a három őr halk léptei.
– Szerintem ennyi volt. – vont vállat aki utoljára szólt. – Menjünk vissza.
Társa még egyszer átnézte a homokhegyet, de miután semmi érdekeset nem talált, csak bólintott, és együtt indultak vissza arrafelé ahonnan jöttek.
– Azért egy látcsövet hozhattunk volna. – szólalt meg egyikük amikor már félúton lehettek a csónak felé. – Azzal alaposabban szemügyre lehetett volna venni a helyet.
– A tábornok azt mondta, hogy semmit ne hozzunk magunkon kívül. Még fegyvert se, mert ha harcra kerülne a sor inkább fussunk. Igaza van, mert a folyó ezen partján hemzsegnek az osztrákok, esélyünk sem lenne ellenük.
– Várjunk csak. – torpant meg hirtelen a másik. – A homokhegyen nem lehettek többen ötvennél. Weldennel Ácson sem lehetnek többen száznál. Tegyük fel, hogy a Duna partján végig osztrák állások vannak egészen a Csillagerődig úgy ötven emberekkel. De a tábornok értesülései szerint közel másfél ezren vannak Komárom körül! Hol a többi ember?
– Ostromgyűrűbe vagyunk zárva. – jött a felelet. – A várostól északra, nyugatra, sőt keletre is vannak állásaik.
– És vannak őrjáratok is. – hallatszódott egy ismeretlen hang erős akcentussal.
A két magyar vitéz meglepődve fordult meg ahol tíz felfegyverzett osztrákkal találták szembe magukat.
– Elmondanák, pontosan miért is vannak itt? – kérdezte az iménti hang, amihez bajszos, szakállas fej tartozott – talán egy őrmester, esetleg hadnagy lehetett.
A kérdésre nem érkezett válasz, a magyar nemzetőrök rezzenéstelen arccal álltak a helyükön. Hiába is lett volna bármit is csinálniuk amikor tíz töltött puska szegeződött rájuk. Pár pillanatig csak a néma csendben kémlelték egymást az emberek, majd az osztrák tiszt elmosolyodott.
– Nem értik amit mondok? – harsogta az éjszakába. – Ha felelnek, elviszem önöket a táborszernagyhoz, aki talán kegyesen bánik majd magukkal. Ha viszont nem válaszolnak, én veszem kezelésbe a problémát. – az utolsó pár szónál gúnyos félmosolyra húzódott az arcszőrrel határolt száj.
Újból csend következett. A magyar katonák mintha meg sem hallották volna, úgy álltak a helyükön mozdulatlanul, akár egy kő. Titkon mind a ketten abban reménykedtek, hogy harmadik társuk időben vissza tud indulni a csónakkal mielőtt ezek megtalálnák őt. Ám ez alatt a néhány néma másodperc alatt egy puskalövés üvöltött az éjszakába. Erre már a foglyul ejtett vitézek is felkapták a fejüket, hiszen az egyik osztrák puska dördült el, a golyó pedig egyenest egy szikladarabra vésett szívecskébe fúródott.
– Megőrült? – kiáltott rá a parancsnoka. – Majdnem engem talált el!
– Elnézést, uram. – hebegte az elsült fegyver tulajdonosa. – Véletlen volt, egy kő fejbevágott.
– Még hogy egy kő fejb… – de a tiszt nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor őt is hókon találta egy repülő kavics.
– Azonnal fogják el a támadót! – adta ki az ukázt a katonáknak. – Egy valaki maradjon velem akivel szemmel tartjuk a jómadarainkat. Valami azt súgja, hogy nem csak ketten vagytok. – az utolsó mondatát már fenyegetően szűrte ki a fogai közül és a két magyar bakához intézte őket.
Pár pillanatig nem lehetett mást hallani csak az éjszaka neszeibe keveredő osztrák kiáltásokat amik a Duna felé haladtak. Aztán hirtelen egy újabb kő repült, ami egyenesen szemem találta az utolsó ott maradt puskást. A meglepetéstől és a fájdalomtól a katona elejtette fegyverét és térdre rogyott. Az osztrák tisztnek több sem kellett, azonnal nyúlt az övébe tűzött pisztolyért, de azt már nem érhette el mert az egyik fogoly derékon kapta és a földhöz vágta. A parancsnok gyorsan reagált és a földön fekve egy jobbhorgot adott támadójának. Mindeközben a másik magyar honvéd odalépett a verekedőkhöz és gyors mozdulattal letépte az osztrák pisztolyát az övéről, odalépett az éppen feltápászkodni készülő katonához aki még mindig a szemét fájlalta, és egyszerűen tarkón csapta őt a pisztollyal. Amaz ájultan rogyott össze. Ezek után visszafordult a földön fekvőkhöz, felhúzta a pisztolyt és célra tartott – arra az esetre, ha az osztrák győzne a kézitusában. Szerencsére a fegyvert nem kellett elsütni, mert a társa előbb egy könyökössel majd egy jobbkezes egyenes ütéssel elnémította a tisztet.
– Meghalt? – lépett hozzájuk a harmadik ember, akinek a csónaknál lenne a helye.
– Nem. – állt fel a győztes fél. – Halántékon találtam, azért ájult el.
– Gyorsan, vissza a csónakhoz és irány a túlpart. – szólalt meg a pisztolyt markoló vitéz és a fegyvert a fűbe dobta az osztrák mellé. – Nem gyűjtünk emléket. – tette hozzá.
Társai csak bólogattak és mindannyian futólépésben mentek vissza a csónakhoz. A többi katona már valószínűleg visszafordult, mert a hangjukat egyre jobban lehetett hallani.
– Te segítettél? – kérdezték a felderítők a semmiből felbukkant társukat, miközben mindhárman elfoglalták az idefelé betöltött helyüket a csónakban, és elindultak a folyó túlpartjára.
– Igen.
– És mégis honnan jöttek a kövek?
– Nem hozhattunk fegyvert, de gyermekkorom óta mindig magamnál tartom a csúzlimat amit még a dédnagyapám csinált nekem. Azt mondta, hogy egyszer még nagy hasznát fogom venni. Ezért mindig magamnál tartottam és rengeteget gyakoroltam vele.
– És igaza lett. – bólintott komolyan a másik két baka.
Innentől nem szóltak semmit, még akkor sem amikor partra szálltak és kikötözték a csónakot a helyére – mintha egész éjszaka békésen hullámzott volna. Amikor keleten az égbolt alja már világosodni látszott, a komáromi várban már javában egy titkos megbeszélés folyt az elmúlt éjszaka túlparti eseményeiről. Két tábornok illetett elismerő szavakkal három bátor komáromi katonát. A magyar vitézek köszönettel fogadták az elismerést, ugyanakkor tudták jól, hogy a dicsérő szavakon kívül nem kaphatnak többet a tettükért. Ez a küldetés amilyen fontossággal bírt, olyannyira titkos volt – és talán örökre az idők homályába fog veszni a történetük.
**
A falevelek lehullnak, de a láncok nem. – sóhajtott magában egy ősz öregember, miközben a lassan télre készülődő fákat és bokrokat nézegette. Az öreg egy kövön ücsörgött, amiről tán nem is tudta, hogy néhány hónapja egy osztrák puskagolyó ütött rajta lukat. Nem messze tőle a Homokhegyi-erőd egyetlen elkészült bástyája árválkodott.
– Lassan indulnom kellene. – mormolta hangosan, mert az idősek megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek magukban, hogy közben senki nem nézi bolondnak őket.
Valamiért viszont úgy érzem, muszáj maradnom. – gondolta. – Mintha valami fontos dolgot kellene megvárnom. Vagy talán csak szegény lábaim gondolják azt, hogy jó lenne még itt üldögélni?
Végül mégis sötétedésig ücsörgött egyhelyben és gondolkozott az országról és a magyarok jövőjéről. Klapkának van esze, és nem fogja feláldozni még több katona életét. Meg fog egyezni azzal a hiénával, és a vár behódol. Azután pedig végleg vége a szabadságharcnak. – gondolta keserűen. – Könyörgöm hozzád Magyarok Istene, védd meg az unokámat a haláltól! Szegény feleségem azóta nem alszik rendesen, amióta a gyerek beállt honvédnek. Persze büszkék vagyunk rá, de hogyne féltenénk? A szülei régen meghaltak, mi neveltük fel. Kérlek Istenem, vigyázz rá még néhány napig! Hamarosan úgyis letesszük a fegyvert – és egész Európa újra csendes lesz.
A gondolataiból az éledező éjszaka neszeibe keveredő közeledő léptek zaja szakította ki, amiket két irányból is hallani lehetett – egyet keletről, egyet pedig nyugatról. Két férfi találkozott a kövön üldögélő öregtől alig tíz méter távolságra. Mind a ketten körbenéztek, nem-e követte őket valaki, és csak az ördög tudja, hogy miért nem vették észre az ősz embert. Talán maga az éj rejtette el őt szem elől.
– A tárgyalások kudarcba fulladtak. – kezdte az amelyik nyugatról jött. – A magyarok azt hiszik bármit kérhetnek, de a táborszernagy nem bolond. A harcok folytatódnak.
– Ez várható volt. – szólt hideg hangon a másik.
– A táborszernagy, valamint az orosz fővezér is úgy gondolja, hogy minél hamarabb véget kell vetni a háborúnak.
– Mégis mire gondolnak?
– Be kell jutnod a várba, és végezned kell Klapkával. Biztosak vagyunk benne, hogy nélküle Komárom elesik.
– Nem kis dolgot kértek.
– Megkapod a jutalmad a fáradozásaidért.
Az öreg látta, hogy az utóbb szóló néhány bankjegyet ad a másiknak, aki szinte érdektelenül vette el azokat és vágta zsebre, majd sarkon fordult és visszaindult arra amerről jött. A másik ember néhány pillanatig csak nézte a távolodó alakot, majd ő is visszaindult.
Az ősz pár percig még egyhelyben ült, és a hallottakon gondolkozott. A legjobb lesz, ha minél előbb értesítem a tábornokot. – gondolta. – Ha az osztrákok ilyen aljas és meglehetősen kockázatos eszközökhöz nyúlnak, akkor már tényleg véget akarnak vetni a harcoknak. Sürgősen meg kell egyeznünk velük, különben az Isten tudja mit találnak még ki! – futott át az idősember fején. Nem telt bele pár másodperc, és az öreg már talpon is volt, hogy visszamenjen a jelenleg otthonául szolgáló Csillagerődbe. Személyesen a tábornokkal kell beszélnem. – gondolta, miközben ahogy csak gyatra lábai bírták, úgy sietett célja felé. Komáromot nem foglalhatják el! Annál még az is jobb, ha megadjuk magunkat – persze csak bizonyos feltételek mellett. Ugyanakkor semmi értelme annak, hogy még több magyar katona haljon meg egy olyan harc miatt, amit már elvesztettünk. Egy kőszűz képe villant a tudatába, és egy felirat. „Nec arte, nec marte.” Az öreg szája mosolyra húzódott, miközben felidézte a felirat jelentését: Sem csellel, sem erővel.

A komáromi bőgőshajó

Szabó Olivér

Miként, és miről kapta a bőgőshajó, Komárom büszkesége a nevét, nos erről sokan mondanak sokfélét. Úgy vagyunk ezzel, mint magának a városnak a nevével is, mindenki tudja, mi az igazság, és mindenki a sajátját véli valónak, de mégsem biztos benne igazán senki sem.
A bőgőshajónál is sokan úgy tudják, az orrtőkéjén lévő hajódísz csigaformájáról kapta a nevét, hiszen az éppen olyan, mint a hegedűk, nagybőgők orrdísze. Ez is egy igazság. De az is, amit most én mondok el, amit pedig én tudok valónak, vagy legalábbis annak hiszem.
Ha jól meggondolom, az egész a megátalkodott török világ után kezdődött. Komárom épphogy kiheverte a végvári évtizedeket, maga mögött tudta az ostromokat, máris ott volt a következő gond, tudniillik hogy mi is legyen a városból. Bányászváros ugye nem lehetett, hiszen mind a Gerecse, mind pedig a Zobor túlságosan is messze estek. A mezőgazdaság kecsegtető lehetett volna ugyan, hiszen sík vidék volt a környék, amerre a szem csak ellátott, azonban igen mocsaras is, a lecsapolásokra pedig akkoriban még nemigen gondolhattak. No, nem volt ez azért ilyen nagy dilemma, mint ahogy én most itt leírom, hiszen tudták azt a helyiek nagyon jól, már a törökök alatt is, hogy mi a város rendeltetése. Komárom katonái ugyanis zömében sajkások, vagy naszádosok, azaz hajóskatonák voltak. Mit csinál a katona, különösen a csajkás, ha éppen nem a törökkel hadakozik? Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy iszik, eszik, lányokat hajkurász, akkor bizony igen közel jár az igazsághoz. Ha éppen azt latolgatja, netán nem fosztogatta-e a török kézen lévő városok környékét, nos akkor sem téved nagyot. Ezek mellett azonban a komáromi katonák kereskedéssel is foglalkoztak. Pénzük ugyanis nem volt, Bécsnek pedig nem volt sürgős, hogy a magyar katonákat kifizesse. Ezért aztán gyakorta nem maradt más választás, mint kereskedéssel megszerezni a betevőt.
Mikor aztán elmúltak a háborús évek, egyértelművé vált a naszádosok számára, hogy immáron végleg szállítással kell foglalkozniuk. Kezdetben a hadihajókat alakították át teherhajókká, majd olasz és német mesteremberek okították a magyar hajóácsmestereket, vagy ahogyan akkoriban nevezték őket, supereket, miként lehet a legszebb s mégis legtökéletesebb szállítóhajókat elkészíteni. Pontos és precíz rajzokkal, mérésekkel készítettek el mindent a legutolsó deszkáig. Tetszettek is meg nem is a lakosoknak az új típúsú hajók, de nem igazán érezték magukénak őket. Különösek voltak a komáromi szemnek, még ha méretükben és minőségükben nem is volt rajtuk semmi kifogásolnivaló.
Élt akkortájt, az 1740-es évek táján egy Zay Fülöp nevezetű hajóács. Felmenői még hadihajókat eszkábáltak a törökök elleni harcokhoz, s ha már ácsolták, harcoltak is rajtuk. Naszádosvajdák, vitézek, kiváló mesterek voltak a városszerte híres Zay família családfáján megtalálhatóak. Mesélték, hogy a híres Csömöry Zay Ferenc, egykori naszádoskapitány is az ősei közé tartozott, de hogy ez így volt-e, pontosan ő sem tudta. Annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy még békeidőben is igazi, makacs komáromi naszádosvér csörgedezett az ereiben. Azok vére, akik annak idején, ha az igazukról volt szó, még Bécsbe is felhajóztak, ha kell, személyesen a császártól kérjenek kihallgatást.
Zay Fülöp nem nézte jó szemmel, hogy külföldiek tanítják a mesterségre a komáromiakat. – Még egy Alföldi supernek sem engedném meg, hogy kiokítson, nemhogy egy németnek, vagy taljánnak – mondta gyakran munka közben, mikor arról kérdezték, miért nem fogad el legalább egy kis segítséget.
Amikor pedig a fülébe jutott, hogy az idegen ácsok azzal hencegnek, hogy az övéké a legprecízebb, legnagyobb, legszebb hajó a Dunán, igen nagy méreg futotta el. Azt mesélik, elköltöztette az egész műhelyét a várostól északra lévő Apáli szigethez a Vág folyó partjára, és ott nagy titokban fogott a munkálatokhoz. Lemondta az összes addigi megrendelését, és még őröket is állíttatott a környékre, nehogy egynéhány külhoni mesterember meglesse, mit csinál. Mindenki csak találgatott, mi lelhette a híres supert. Egyesek szerint megőrült, és Trója híres falovát akarja vízen úszó monstrumként megcsinálni, mint valami komáromi dunai víziló. Mások úgy gondolták, nem is csinál ő semmit sem, csak kivárja, míg elvonulnak a vetélytársak, és ő újra egymaga lehet a legjobb hajóács a városban.
Egy kerek esztendő is eltelt talán, mikor először hallatott magáról a városban. Addig munkásaival szállíttatta fel a szükséges dolgokat a rejtekébe. Nagy látványosan, több szekérrel bevonult a hajóácssereg a városba el egészen a Szent András templomhoz, ahol is, mint valami komáromi Luther Márton, kifüggesztett egy hatalmas papírost. Akik akkor odamentek, a következőket olvashatták rajta:

“Komáromi feleim, és talján, német felebarátaim! Mindennek megvan a maga tsudája, és mindennek megvan a maga helye is. Családom évszázadoknak óta tanulja az átsmesterséget, és annak a szépsége éppen a tudásban van. Az mint a teremtő atyánk mindnyájunkot külön és külön léleknek teremtetett, úgy az én hajóim is mind egytől-egyig egyediek volának, és lesznek mindég is. Kézzel, és jó szemmel, szívvel kell a hajót tsinálni, nem pediglen mesterkélt mérőeszközökkel. Ki ezt nem hiszi, és engemet sültbolondnak tart, kérem holnap délelőtt tíz óra tájban a Vág és a Duna torkolatánál a vár tövében megjelenni legyen szíves!”

Volt is nagy sutyorgás, vajon milyen hajót ácsolt ez a Zay Ferenc. Az nem lehet, hogy az olasz mestereknél csak úgy szabad szemmel nagyobb és szebb hajót készítsen! A külhoni super urak, miután lefordíttatták a szöveget, csak kacagtak, s legtöbbjük mindenki füle hallatára kijelentette, hogy ez az ember megbolondult, és márpedig csakis az aprólékos méréseken, pontos tervezésen múlik minden hajó sorsa. Az olaszok azt, hogy egy magyar ember esetleg szemre tetszetősebb hajót építsen, mint ők, kik a reneszánsz hazájából jöttek, egyenesen sértésnek vették.
Amikor másnap a tömeg elé beúszott a hatalmas, majd hatvan méter hosszú, meseszép hajó, ámultak a lakosok, ámult a többi super. Nem volt ez a hajó sem szimmetrikus, sem alakra megtervezett, csupán a maga nyers valójában szép volt. Mintha egy mesébeillő falusi ház úszott volna előttük. A hajó bálványát, azaz az orrát szépen faragott csigadísz uralta. Maga a rakodótér olyan volt, mint egy sátortetős kis kunyhó, melynek tetejét mintha halpikkelyekből rakták volna ki. Végül hátul egy kissé magasabb épület, a csárda, a tulajdonképpeni lakrész volt kialakítva. A hatalmas kormánylapátokkal, árbócrúddal, díszekkel egyszerre volt rusztikus, mégis kecses és szépen faragott ez a szerfelett különös vízi jármű. Az összhatásban elvesztek az esetleges egyenetleségek, ferdeségek, de ha látszódtak is, inkább a hajó mesebeliségét, egyediségét emelték ki, mintsem elcsúfították volna. A partokon álló több ezres tömeg a kezdeti döbbent némaság után végül óriási hurrákban és éljenzésekben tört ki.
S hogy mit csináltak a külhoni mesterek. A legenda szerint egyszerre bőgött az összes olasz és német ácsmester. Ki a hajó szépségétől hatódott meg, ki a kecses orrdíszétől, ki pedig a vereség érzésétől. Több kisgyerek, kik, mint tudjuk kegyetlenül őszinték, kiáltoztak az idegen superekre mutogatva:
– Nézze édesanyám, ottan bőg a superbácsi! – így az egyik
– Odanézzen édesapám, bőgeti a mestereket a hajó, hát ez egy bőgőshajó!
Ez aztán rajt is ragadt Zay Ferenc hajóján, róla pedig később az a hír járta, nem másnak gyártotta a hajókat, mint az első komáromi mágnásnak, Domonkos Jánosnak, kiről pedig később Jókai az Aranyembert megformálta.
Én legalábbis így hallottam, s így tudom. Persze van aki szerint mégiscsak az orrdísz lesz a megoldás, mások szerint a hajókürt adott ki bőgő hangot, ez pedig az én történetem. Hogy melyik igaz, talán nem is az a lényeges, hiszen egy ha több története van egy dolognak, az nem csökkenti, de növeli az értékét.

Nem apad a pletykapad

Szabó Olivér

Történetek a szabadságharc idejéből

– Szép jó napot Locsoginé, jöjjön üljünk ide le,
Beszélgetni, én úgy érzem, éppen itt az ideje.
– Ne is mondja Fecseg asszony, olyan száraz már a szám,
Ha a pletyka jó bor volna, ültő helyben meginnám.
– Ezen drága Locsoginé segíteni épp tudok,
Olyat mondok, amin én már jó ideje mulatok.
Van a Miska, tudja aki majd hanyattdől, úgy iszik,
Tegnapelőtt látom ám, hogy kézben fogva úgy viszik,
Mint aki épp újraéli a csecsemős kiskorát,
Kiütötték, mert megfogta a Mariska tomporát.
– Ez is aztán jó történet, de ezt nézze Fecsegné,
Hogy mit láttam a templomban, mikor tegnap megyek bé!
Épp egy imát jó uramért elmondani gondoltam,
Mikoron is, amiközben Miatyánkot mormoltam,
Kit látok a gyóntatóból épp kijönni, mit gondol?
Keszeg Jóska jött ott elő, csakhogy épp inget gombol.
Utána meg Jámbor Klára, tiszta kóc volt a haja,
Ilyen muri másutt nincsen, egye meg a nyavaja!
– Jaj, az semmi, ezt figyelje Locsoginé asszonyom;
Nem messze a várerődben, hogy mi történt, megmondom.
Ott az egyik szép tüzértiszt a másikkal bajra kelt,
S a víváshoz használtak ők egy igen furcsa fegyvert.
Tüzérekként száz lépésről lőtték egymást ágyúval,
Első vérig, tartott ez az igen furcsa viadal.
Végül aztán az egyikük hasán egy nagy lyuk hasadt,
Olyakkora, hogy azt hitték, szegény tüzér ottmarad.
De nem így volt, már ott is volt ügyeskezű szanitéc,
Úgy bevarrta a hasfalát, stabil mint a kapuléc.
– Hogy mik vannak, jaj, de pikáns, és emellé igaz is,
De itt egy másik, olyan amin elképed még maga is.
Tegnap történt, ködös sötét, boszorkányos éjjelen,
Megyek épp a temetőben, erre uram megjelen’.
Pedig tudja, jó ideje meg van már, hogy meg is hótt’,
Mégis higgye, ahogy itt van, ő is éppen úgy ott vót’.
Rámnézett a két hatalmas bamba-kísértet szeme,
Én meg attól tartván, ez a szellem itt még megenne,
Szentőt vízzel meglocsoltam, kotródjon a fődbe le,
El is iszkolt, hogy megegye a mennydőrgős fittyfene.
– Jaj, hát drágám, milyen csúfos vérfagyasztó mese ez,
Minap én is éppen látám, két nagy kutya rám szemez.
Pál Piroska két kutyája, az volt a két bestia,
Mesélik, hogy az őnéki elvarázsolt két fia.
Bokor Pálné megátkozta őtet még a tavasszal,
Hogy a férje az ő méhét áldja meg két kuvasszal.
Azóta van, hogy a két eb a portáján sündörög,
S vonyítanak keservesen, ha az égbolt mennydörög.

Végtelenül ott a padon a sok pletyka így folyik,
Ha meghalnak a vénlányok, a stafétát átveszik
Más nénikék, kiknek nyelve egy végtelen rádió,
Amelyikből mint özönvíz szól hazugság dáridó.

Mátkaság padja

Gévay-Szűcs Ella

Hajdanában, vagy tán még annál is régebben, éppen kilenc emberöltő régiségben élt egy gyönyörű leányka a faluban, aki már olyan csodaszép volt totyogós korában is, hogy mindenki lefogadta a faluban, hogy majd kergetni fogják a legények. Hanem aztán egy napon, amikor a leány már igencsak felcseperedett, s kergették is kikapós legények, meghallotta ezt a falu boszorkánya, aki pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy ennek az ügynek a végére járjon. Ment is, s amikor meglátta, hogy milyen gyönyörű is a leányka, rögtön elette a méreg, s ezért úgy döntött, hogy elátkozza a leányt:
– Te leány, ki újat mertél húzni hatalmammal, most elátkozlak! Kit csókoddal illetsz, az meghal. – s így lett. Persze ennek közel sem lett jó vége, hiszen a kikapós legények nem éppen azt kapták, amit vártak, mert egy csók miatt alaposan meghaltak. A leányzó elkeseredett, s mivel rájött, hogy átok ül rajta, ezért nem mert közel menni egy árva férfihoz sem, nehogy aztán egy szép napon kihaljon a falu. Hanem aztán történt az, hogy egy új legény érkezett a faluba, aki annyira megtetszett a leánynak, hogy rögtön szerelembe is esett. Ez a tény kínozta is, hiszen nem akarta, hogy szerelme véletlen belehaljon egy szerelmes csókba. Persze a legény is szerelemre lobbant a leány után, s éjjel nappal udvarolt neki, de a leány nem adta be a derekát. Egyszer találkoztak aztán az utcán, a beszédbe elegyedtek:
– Adjon Isten! – szólott a leány.
– Adjon! De mit adjon? Magát énnékem, például. – mondotta a legény.
– De kérem! Istenemre mondom, hogy nem lehet! – sopánkodott így a leányka.
– Kérem, csókoljon meg, mert ha nem teszi abba mentem belehalok! – kérlelte a legény.
– Inkább abba hal bele, ha megteszem. – s ezzel a leány el is futott. A legény pedig végső elkeseredésében egy padot kezdett el faragni, hogy mindenki láthassa, hogy mennyire szereti a leányt. Kilenc nap s kilenc éjjel csak faragta, de ez olyan gyönyörű pad lett, hogy csodájára járt ez egész falu. Közben a leányka, aki erről mit sem sejtett, elindult a piacra, de mit ad Isten, meglátta a csodálatosan szép padot, ami egyesek szerint olyan gyönyörű volt, mint maga a leány, s mivel fáradt volt, elég nagy késztetést érzett arra, hogy leüljön, s így is tett. Leült, s közben azon morfondírozott, hogy ki csinálhatta eme csodálatos padot. Meglátta ezt a legényt, s odament, és egy csókot lehelt a szájára. A leány önkívületben volt, hiszen a legény ebbe nem halt bele, ezután szó szót követett, csók csókot követett, s még aznap össze is házasodtak.
S azóta úgy tartják, hogy erre a padra üljön minden mátkapár, ki örök szerelemre vár…

Téltemető padja

Kukovecz Dorina

Annál a padnál váltak el egymástól. A lány azóta is minden évben pontosan ugyan azon a napon leül a padra, és várja, hogy édesapja hazatérjen. Öt év telt el azóta, de a háború és a hazát sújtó problémák nem múltak el. Egy levél se érkezett, egy képeslap se. Semmi. Anna mégis rendíthetetlenül hitte, hogy látja még édesapját valaha. De a front kiszámíthatatlan, nem lehet megelőzni a bajt, akárhogy is szeretnénk.

Anna már hajnalban kisétált a padhoz, ahol ígéretet tettek neki. A hó már elolvadt, de a csípős szél pirossá tette az arcát. Kezében egy pokrócot tartott.

Órákig várt ott. Nem keseredett el, tudta, hogy édesapja mindig betartja az ígéretét, akár- milyen hosszúra nyúlik is azt.

Anna érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát, rögtön felriadt révületéből, de nem apját látta mellette.

• Üdvözlöm, kisasszony. – Mosolyodott el a katona, akinek ötösével sorakoztak a kitüntetések a mellén. – Hoztam Önnek valamit.

Sötét színű öltönyéből egy levelet húzott ki, amit átadott a lánynak. Anna szíve megdobbant, mikor látta, hogy az apja küldte neki.

Remegő-fázós kézzel bontotta fel a levelet.

Anna drágám!

Sok minden történt az elmúlt időszakban, köszönöm, hogy ilyen sokáig hittél bennem. Ha megtehetném, az életem adnám azért, hogy legalább egyszer láthassalak.

Nem akarlak elkeseríteni, tudom milyen nehéz ez neked. Édesanyád bizonyára felhagyott a hiábavaló várakozással, de nem hibáztathatod érte.

Talán már több év is eltelt, hogy ezt a levelet megírtam. Mindent elkobozott tőlünk az ellenséges haderő, nem üzenhettünk. Csoportokban fogtak el minket, elszállítottak. Hónapokig vallattak minket, végül páran meg tudtunk szökni. Most egy kisfaluban húzzuk meg magunkat, de félek, hogy tudják, hol vagyunk. Nem tart már soká ez az őrület.

Szeretném, ha mindig szép emlékek árán emlékeznél rám, ahogy régen játszottunk, beszélgettünk, vagy csak öleltük egymást.

Kérlek, nézz magad elé. Mit látsz?

Anna felemelte könnyes szemét a fekete betűkről. Az olvadt hó között egy apró, sárga virág nyújtózkodott az ég felé, mintha csak a mennyekbe kívánkozna. Mintha már feladta volna az itteni létet, de pompás virága ereje teljében lenne.

Tovább olvasta a levelet. Már nem tartott soká.

Szeretném, ha az, amit először megpillantasz, őrizné a lelkem egy darabját, és mindig ilyenkor gondolnál rám. Örökké veled maradok, csak lásd meg mindenben a jót és a szépet. Vigyázok Rád!

Szeretlek, apa.

Anna kétrét hajtotta a levelet és a szívéhez emelte azt. Nem gondolkodott, nem haragudott apjára, nem haragudott senkire.

A kis virágot nézte. Amint a nap kisütött, ő máris sárgább lett, szinte világított. Anna szívében is egy ilyen kisvirág nyújtotta a fényt a mardosó sötétség ellen.

Tudta, hogy apja újabb ígérete, miszerint örökké vele lesz, élete végéig igaz marad. Ha csak egy apró virág képében is ugyan, de ott lesz.

Kőoroszlán padja

Ertelt Tímea

Volt egyszer egy lány, aki nagyon magányosan élte az életét, nem voltak sem testvérei, sem pedig barátai. Minden idejét a földöntúli dolgok kutatásának szentelte. Az összes ezzel kapcsolatos filmet, könyvet, cikket elolvasta, de sosem volt elég neki, folyamatosan új ismeretek után kutatott.
Számára ez volt az élet, ez töltötte ki mindennapjait. Mindemellett volt még egy álma, az, hogy egyszer egy olyan kőoroszlánná változhasson, mint amelyet egy könyvében látott. Ki akarta próbálni, hogy milyen lehet egy ilyen lény testében, mikre lehet képes így, mennyivel másabb lenne az élete. Biztos volt abban, hogyha valaki nagyon erősen hisz ebben, akkor az valóra is válhat, és az évek során szerzett ismeretei alapján úgy gondolta, hogy ez lehetséges is. Minden tőle telhető módon igyekezett ezt a vágyat valóra váltani. Ha hullócsillagot látott, ezt kívánta, ha bárkitől kérhetett bármit, ezt kívánta, még a szülinapi gyertyák elfújása előtt is ezt kívánta. De mindhiába. Nem történt semmi. Egészen a 18. születésnapjáig. Ismételten ugyanaz a kérés hangzott el. De most történt is valami. Este, mikor a lány elaludt, valami furcsa és ismeretlen zajra ébredt. Egy tündér állt előtte. A lány először nagyon meglepődött, de utána hihetetlen nagy öröm fogta el, mivel bebizonyosodott, hogy az elmúlt évek nem voltak hiába, mindaz, amiben hitt, ami az élete részévé vált valóban létezik.
A tündér azt mondta neki, hogy lehet egy kívánsága, amelyet szó nélkül teljesíteni fog. A lány rögtön azt kívánta, amit a legjobban szeretett volna, mégpedig azt, hogy kőoroszlán lehessen. A tündér megtette, amit a lány kért, ígéretéhez híven.
A lány sosem volt még ilyen boldog, azonnal kipróbálta, hogy mit tud, és kirepült az éjbe. De ez nem sokáig maradhatott így. A lány valamit nem tudott, amit a tündér sem mondott el neki. A kőoroszlánok nem élnek tovább egy óránál, mivel annyi erőt és energiát felemészt a testük nagysága, a szárnyaik és maga a repülés, hogy nem tudnak ennél tovább létezni.
A lány kezdte érezni, hogy egyre kevesebb ereje marad, már nem tud repülni, így erejét vesztetten, élettelenül zuhant a földre. Azon a helyen volt egy pad, amin megpihenhetett, mert tudta, hogy már nem bírja sokáig. Rengeteg minden kavargott benne, de nem volt szomorú, mert teljesült az, amit a világon a legjobban szeretett volna, és így, ebben az állapotban távozott el.
A padnál még mindig látható a lány, vagyis a kőoroszlán szobra, melyet a kitartó munka árán elért álmok jelképének tartanak, hiszen a lánynak csak egyetlenegy álma volt az életében, amiért rengeteget tett, így az valóra is vált. Bár számára szomorú véget ért ez a történet, mások számára ez jó példa arra, hogy megéri küzdeni valamiért, hiszen végül teljesülhet.

A fekete gólya padja

Tóth Ramóna

Élt egyszer egy gólya Koppánmonostoron. A helyiek csak úgy hívták „a Csúf”, hiszen kilógott a sorból. A többi gólyával ellentétben ő nem fehér, hanem fekete volt. Meg is gyűlt a baja az élettel, őt bizony senki sem szerette, még a kis gólyatársai is messziről elkerülték. Ahelyett, hogy játszani mentek volna vele, csak sértegették őt.
A kis feketének így hát barátai nem igen akadtak, a szülei pedig kitagadták a családból, nehogy szégyent hozzon rájuk azzal, hogy ő más, mint a többi. Azonban hasonlóan társaihoz augusztus végén ő is útnak indult Afrikába, ezzel is próbálva bizonyítani, hogy ő olyan, mint a többi gólya. Útja során sokszor kiközösítették és egyedül repült, mégis gyönyörű tájakat láthatott Kenyától, az ugandai nemzeti parkokon át a lélegzetelállító afrikai szavannákig. Nagyon büszke volt magára, hogy ő gólyának született és megadatik neki ez a lehetőség. A többi fiatal gólya azonban nem értékelte a tájat, és alig várták, hogy leszálljanak.
Évről-évre így ment ez, és a kisgólya mindig az afrikai utat várta, mert akkor érezte azt, hogy él, és hogy a színétől független ő ugyanolyan, mint társai. Viszont az állapota egyre rosszabb lett, nem kellett egyetlen csinos lábú gólyalánynak sem, és ezért még jobban csúfolták őt. Megunván ezt, kiült a parkba, ahol rálelt egy elhagyatott padra. Itt megpihent és rövid időn belül nyugalomra lelt. A nyugodtság érzése hasonlított az afrikai útéhoz, így hát egész évben, amint visszatértek Koppánmonostorra ő ahelyett, hogy egy fészekhez szállt volna, a padhoz repült, ahol végre jól érezte magát, és nyugalomban tölthette idejét.
Egyik évben azonban egy kislányra lelt a padnál, aki keservesen zokogott. A gólya nem tudta mitévő legyen, így megállt az egyik fa mögött és csak nézte a lánykát, aki összekoszolva ruhácskáját, ahelyett hogy a padra ült volna, inkább a fűre ült a pad mellett. Egy idő után viszont már nem bírta tovább nézni őt, és elrepült körülnézni a környéken, hátha mire visszatér, elmegy a lány.
Amint a város fölött körözött érezte, hogy társai és párjaik megvetően méregetik őt, és egyszer mintha a szél a csúf szót sodorta volna felé. Elkeseredve nézte, hogy a gólyatársak mind családot alapítottak, gyönyörű gyerekekkel, míg ő magányosan élt a parkban a padnál. Este mire visszatért, a lány már nem volt ott, viszont elhagyta az Alíz névre hímzett zsebkendőjét, amit könnyei felszárításához használt.
A fekete gólya tehát évről-évre egyre szomorúbb, egyre magányosabb és egyre öregebb lett. Neki nem voltak barátai, nem volt felesége, de még csak családja sem. Azonban pár évvel az első találkozásuk után ismét találkozott Alízzal, viszont most ő ért előbb a padhoz, így meglepődött, amikor a lányt látta közeledni. Megpróbált a pad mögé bújni, de az ember nem tágított és szép lassan közelített hozzá. A gólya nagyon félt, szinte összekoccantak a térdei, úgy reszketett, de a lány közelebb ment hozzá, majd ledermedt, amikor megérezte kezei simítását a tollain. Nagyon jól esett neki, azonban ennyi évnyi kiközösítés után félt. Félt, hogy a lány hiú ábrándokat ébreszt benne, és rájött, hogy a törődését nem a barátságára, hanem inkább a csodálatára kellene értelmeznie. Csodálatára és sajnálatára a különcök felé- mint ő. Hisz ki ne venne észre egy olyan gólyát, aki nem fehér, hanem fekete? Senki. A gólya így hirtelen elröppent, ezzel elijesztve Alízt.
Ugyanebben az évben már nehezére esett elrepülnie Afrikába, nagyon fáradt és öreg volt már. Amint visszatértek a hosszú út után Koppánmonostorra, megkereste a padot, ahol most nem volt ott Alíz. Talán még hiányolta is, hiszen egész élete során ő volt az egyetlen, aki őszinte csodálattal nézett rá, és nem pedig, mint „a Csúfra”. Az idős gólya érezte, hogy többször már nem fog tudni Afrikába repülni, így minden idejét a padnál töltötte, a hímzett zsebkendőt őrizve. Így is halt meg ő, ennél a padnál szomorkodva, magányosan, a zsebkendőt szorítva.
Az emberek azt mondják, néha még napjainkban is látni, ahogy az égen a gólya a pad fölött köröz, és szomorúan nézi az egyetlen helyet, ahol nyugalomra lelt élete során. Azt is mondják, hogy a pad repedései nem az idő múlását jelzik, hanem mind egy-egy hasadás annak a gólyának a szívén, akire mindenki csak úgy emlékszik, a csúf, fekete gólya.

Tuba János Pad

Misik Istvánné Györgyi

Komáromi Tuba János,
gyönyörű most már a város.
Arany tollú jegyzőjének,
padra írót események.

„Fa faragó művész telep,
fiatalok teszteljetek,
Ha igazat mond itt bárki,
jöjjetek el megcsodálni.

Népművészeti alkotás,
fára írt pad találkozás.”
Írta így az idézetet,
fenntartván az intézetet.

Gyöngy betűkkel ékes írás,
évek múltán lesz legendás.
Kincseiket bemutató,
helytörténeti csalogató.

1 „Padok a múltból,
Jelent idéznek.
Hagynak oltári szépet,
Jövő nemzedéknek.”

2 „Fönntartsák a múltat,
Fának megköszönve.
Lásson szépet és jót,
Jövő nemzedéke.”

3 „Nagyapák üzennek,
fiaik által,
unokákra hagynak különlegeset ,
csodákkal.

Szőlő padja

Misik Istvánné Györgyi

Szőlő fürt, szőlő ágon,
szőlő szemecske, szőlő száron.
Szőlő szüret, ősz üzenet,
észak nyugat,dél kikelet.

Szőlő lugas, szőlő hegyen,
szikrázó nap, délkeleten.
Jó gazdának szőleje,
puttonyok dicsérete.

Szőlő levélen üzenem,
padra firkált levelem.
Ahány csillag, ahány fok.
jóban- borban nem spórolok.