The bench of Trianon

by Gálné Rózsehegyi Irén

Just ten years ago I got to Paris. In flying three days I succeeded to visit every monuments. I kept Versailles for the last day to see the palaces and the wonderful parks surrounding them, primarily XIV. Louis the Sun King’s palace. It was a great experience, it seemed like an airy-fairy dream, and what I saw, made France resp. Paris unforgottable to me.
The Big Trianon Castle is located at a hidden part of Versailles’ castle grounds. In 4th July 1920. the Treaty of Peace was signed by the leaders of Hungarian delegacy; Drasche-Lázár Alfréd extraordinary envoy and Benárd Ágoston Minister of Social Welfare. This conclusion of peace to terminate the I. World War was forced on us; it caused excessive loss of territory, ignoring ethnic borders as well.
We had known just a few about Trianon for a long time, it wasn’t allowed to be concerned with this issue, so we hardly received any information could be considered authentic.
Thus either I could connect only much later my childhood experiences to Trianon.
We moved from Nagyigmánd to Komárom in 1965, when I was five. Even nowadays our ferry trips live vigorously in my memories: we used to ’sail through’ the Danube to Komárno by ferry, whither we could enter only after passport control. This was all natural to me. We often went to the town of Jókai – later through the new bridge of Danube – with passport, we walked through the Old fortress many times, our favourite starting point was the carfax named after Klapka György.
Shopping wasn’t difficult, at that place and time the sellers weren’t conceal they spoke Hungarian.
The Danube became the border of the divided town; which had been one before, were split into two!

One of my dearest memories is visiting my grandmother who lived in Bábolna. Even now I can evoke the big, tidy kitchen, what was the central part of the house, the larder and the living room opened from here. I can smell the delicious, sweet scent of tea, and taste the foods in my mouth. Ever since I haven’t eaten so tasty smoked sausage and squeeze cheese as my grandmother’s.
There was a nice big round glassed veranda at the entrance of the house with a couch, table and some flowers. My grandfather used to relax there reading or sleeping. I don’t remember him, but I know from my father he fought in the I. World War. On the table in the veranda was a bright, shiny, gold-colored chalice! On that chalice there was the name of my grandfather and a short descriprion about how he had earned the title in front of his name: Valiant (’Vitéz’) Rózsahegyi Mihály!
Even now we keep the binoculars wherewith my grandfather were watching the battlefield of Isonzo.
This year we commemorated the 100th anniversary of the outbreak of the war. We all know the consequences well.

In a later period of my life, but before 1989, I heard a lot of interesting stories from my husband’s parents, such stories which couldn’t be read in history books. My husband’s parents met each other at Máramarossziget (Sighetu Marmației), they both had got there as young teachers during the reannexation of Transylvania in 1940.
Máramarossziget (Sighetu Marmației) had been a Hungarian township for centuries, but after Trianon it was attached to Romania like many other Hungarian towns and villages with their population as well.
My mother-in-law taught in such school where native Hungarian, Jewish, German and Romanian children got along well with each other. It wasn’t simple, it wasn’t easy to foster and educate the students with different cultures, from families with different financial situations, but my mother-in-law who was very young then, controlled every difficulties ably and snappily with an exceptional pedagogical sense.
She actively took part even in the saving of Jews.
After the II. World War this area, just like the other reannexed areas became the part of the adjacent country.

And one last personal memory, which connects me - the simple, contemplative person,
spared from the war’s horrors - with long threads to Trianon.
In the end of the 80’s I met a Transylvanian person, who had ran away to Hungary with her husband from the dictatorship of Ceausescu. She’s a Hungarian person, respectively a true, soulful, well-learned, big-hearted Transylvanian PERSON from Marosvásárhely (Targu Mures), who can be considered as a very good friend of me for a long time. By her I got to know the transborder Hungarians, and I know they are often more Hungarian Hungarians then us!
Trianon divided the Hungarian areas, however it connects Hungarian to Hungarian with tight, untearable threads.
Lately I went to Koppánymonostor, I took a seat on the bench of Trianon, and I was thinking about the old memories with love. Trianon could mean different things to each people, but while sitting on the bench we can not only evoke the dry facts of history, but the personal connections, painful or touching memories could outcrop as well from the depths of past.
We can feel the justice of the BENCH specially here, next to Komárom. Though nowadays we can walk through bridge Erzsébet from Komárom to Komárom (Komárno) undisturbedly any time.



Cellar tour

by Berecz Anna

So the story is that I visited Sanyi. He offered me wine, but not just whatsoever wine, he brought up from the cellar the best, the fresh, the red, the white, the fragrant, the local, the neighbour’s, the Jóska’s, and all. I wanted to help him so I asked a few guys from the street to come with me to the cellar and help with bringing up the wines. So then it happened that we went down and we were opening bottles, grabbed their necks and there was popping, running, snuffling, swallowing, it dissapeared and blushed suddenly.
Then Erzsi came somewhen in the evening, she quarreled with Sanyi and slammed the cellar’s door on us. We weren’t so sad, we continued drinking. At least thereafter we had a reason. Sanyi found his tongue and told us what was wrong with Erzsi; so Mari had visited her last day and had told her about every bloomers of Jóska. Jóska immediately corrected us and however we were in the cellar, he was whispering: – It wasn’t like that – So we learned the original, much more filthy version, and we all believed Jóska after Pista confirmed that he had seen everything from the kitchen-garden. Then it turned out Erzsi was hiding Pista there when Jóska unexpectedly staggered home from the place called pub in common language, and called ’Közösségi Élettér’ (Community Living Space) among us, good friends. Well as you can see, everything turned out, we discussed all, it lasted long but we ascertained – in vino veritas.


The hope of the fortress city

Stories from the War of Independence era
by Jónás Dániel

We may not even realize it, but sometimes our actions are not entirely controlled by us. There are certain places where certain things have happened somewhen. These places – though invisibly – have been bearing the events for eternity and this can affect people who get there. This is how things like erecting a monument at a seemingly random place can happen. And no one would think that a few square meters of space was truly an important point of in the lives of the people they remember of.
On a nice, early sprig day there weren’t any clouds in the sky, the sunlight were dancing on the slowly drifting Danube. A boy in his twenties was standing on the right bank of the venerable river, looking from there at the city on the other side and the long-drawn horizon at the same time. The breeze was whispering slowly in the weedy grass and carrying with it the spring heat rather than the late winter frost.
She will come. – calmed himself the young man as he were waiting for his sweetheart in the afternoon sunlight. Although her parents were strict, Teri was always able to provide clever explanations, so that they could meet. Feri and Teri have been together for almost a year, but her parents were really disapprobative regarding this relationship. And now, because of the revolution, the whole city of Komárom is more tense. – thought the young man. The girl’s parents – to put it mildly – were faithful imperialists, as was their whole family. Feri and his family on the other hand agreed with the revolution and gladly stood up for the cause of freedom. Teri – notedly her parents – were trying to hide their political stance, as the whole city was burning from the heat of the War of Independence. That wouldn’t be a problem – Feri thought – but the commander of the castle, Wilhelm Mertz was of Austrian descent and was absolutely loyal to the king. The relationship between the city and the castle has been very tense since the happenings in Pest, which is inappropriate – he shook his head. But this idea was interrupted, because Feri noticed his love approaching from afar. He hurried to her, then they happily greeted each other with a kiss.
- Well, you are here! – the young man cheered.
- Of course I came! – Teri cuddled her lover. – But there are interesting rumours in the city, and I overheard my parents about it, that’s why I was late.
- Is it so important?
- I don’t know if it’s true. – the young girl shrugged. – Interesting anyway. It is rumoured that a hooded guy, who has been enjoying the hospitality of Csillagerőd (Fort Star) for a while, will head for Vienna tonight.
- Who is that? – Feri wondered. – Maybe a spy?
- Not really. Supposedly that is General Ignaz Lederer himself has come to the castle to visit Mertz. They say he has escaped from Pest, because they wanted to impeach him for breaking up the protesters.
- But that was Mertz who has just asked the General to help because of us. – Feri was smiling. – Because the people in this town are mostly commited to the revolution.
Theresa shrugged.
- That’s what I heard. I don’t know what’s true about it, but my parents are quite informed about such issues, so it is possible.
- You’re a smart girl. – Feri hugged the young woman. – What should we do today, my love?
- Let’s cuddle and look at the clouds! – She exclaimed and grabbed her lover’s hand to go a few feet away and lay together on a peculiar mixture of grass and weed.
- What if your parents would realize you meet me in secret? – Feri was thinking out loud a few minutes later.
- They won’t realize. – Came the reassuring answer. – Who would look for us here, on the other side of the Danube, not far from the sand hill?
- I think no one. – The young man smiled.
They only finished daydreaming late in the afternoon, when the sun was halfway down, so they could return to the town before dusk.

Three months later, in the blazing summer sunshine Feri was waiting for Teri at the usual place, now more than ever. The devastating fire of a few days has further fueled the rivalry between the castle and the citizens. Everyone believed that only the inhabitants of the castle could be responsible for the disaster. Feri was looking at the Danube and he was staring at nowhere. He had applied to be a national guard and he would be in the castle in a few days. The young couple used to meet at this place twice a week, but now the young man was waiting for his love more than ever. The fire broke out the day after their last date, not far from Teri’s home. And now that he was about to enter the army, he was even more worried about their relationship. If the girl’s parents find out…
- Hello my love! – Teri greeted her partner.
- Hello! – Feri suddenly came back from thinking, and hugged the young woman tightly. – Are you all right?
- Why aren’t I? – she wondered.
- Well, the fire was not far from you. But thank God you are all right!
- I’m fine. – Teréz smiled and kissed Feri’s face.
- I need to tell you something. – Feri changed the subject suddenly and looked at the river again. I volunteered. In a few days I will take an oath together with the other soldiers to the Hungarian constitution.
- Then we won’t be able to meet. – The girl desponded.
- I’m sorry but you have to understand. I feel that it’s my duty to stand up for our freedom. If your parents find out, maybe it would be over for us forever, but…
Feri couldn’t finish, because his love suddenly kissed her softly and lovingly. As they were standing there kissing in the summer heat, with barely blowing breeze in the middle of nowhere, the lovers felt that only they existed in the world.
- They’ll know, after you will have joined the army, I will tell them myself. – said Teréz after they finished kissing.
- Why? – the young man’s eyes widened.
- Because somehow I also want to support the War of Independence. Unless otherwise, at least I will dare to tell my imperialist parents that my love is a Hungarian soldier.
Feri hardly believed his ears, but at the same time he was pleased about the heard words. She stands by him, just as he always has stood by her.
- Anyway – Teri continued – will Mertz go away from here?
- Yes, now they are forced to. The commander had allowed himself too much when he aimed cannons at the town last month. Recently more than two thousand soldiers arreived, led by wing lieutenant-colonel Majthényi, moreover they brought a paper personally received from Prime Minister Batthyány Lajos ordering Mertz to hand over the castle. – Feri shook his head. – For this he didn’t let them in, and then he dared to call Austrian troops from Gönyű to help him.
- But as far as I know, he didn’t succeed. – The young woman frowned.
- No because the mayor had somehow learned about the plan and dismantled the bridge, so the troops couldn’t passed through the castle.
Teri’s glaze moved across the river toward the fields.
- How do you think it will end? Can we win?
- I belive with all my heart that we have a chance to achieve freedom. So that we can raise our children in a free Hungary.
The young girl looked at Feri but said nothing. She smiled and hugged her dear lover even more tightly.

Twice a week, a young girl waited not far from Monostor's sandhill, not even winter and cold could discourage her from meeting him. She saw more and more Hungarian national guardsmen and citizens around the sandhill as they were carrying soil, and every time she came here she always hoped that her partner would be there. It was agreed that she would be here every week at the usual time, and as soon as he could, the man would appear. The moment came only a quarter of a year later, and the young soldier found his lover there. The months passed since the last meeting have only further strengthened the bond between them, and they burst into tears at the reunion.
– Végre újra láthatlak szerelmem! – ölelte szorosan magához a lányt Feri.
– Annyira aggódtam érted! – viszonozta a szorítást az ifjú hölgy.
– Sajnálom, hogy ennyit kellet várnod rám, de nem tudtam előbb jönni!
– Első a haza. – csillogtak könnyek Teri szemében. – Mesélj, hogy vagy? Mik történtek veled?
– A tulajdon két szememmel láttam Kossuthot és Bem apót! Itt voltak a várban.
– Igen, Kossuth toborzóbeszédet intézett a város népéhez az egyik nap. Igazán lelkesítő volt.
– Meghallgattad? – csodálkozott Feri és igazán büszke volt szerelmére. – És a szüleid mit szóltak ehhez? Tényleg… tudják, hogy mi van velem?
– Igen, büszkén jelentettem be otthon, hogy beálltál honvédnek.
– És? – nyelt egy nagyot az ifjú.
– Hát jól kikaptam mindkettőjüktől, és megtiltották, hogy mostantól akárcsak szóba is álljak veled. – látva Feri szomorú tekintetét, megsimította az arcát. – De szerencsére nem tudják, hogy ilyenkor hova járkálok, azt hiszik Julival találkozom.
– És ő tud rólunk?
– Persze, megígérte, hogy ha a szüleim netán rákérdeznek, ő ugyanazt fogja vallani amit én. – nyugtatta meg a lány.
Teri elnézett a homokhegy felé, ahol ismét embereket látott mozgolódni.
– Mondd, mit csináltok ilyen szorgosan?
– Az alezredes parancsára homoksáncokkal erősítjük meg a homokhegyet. A várost minden oldalról be kell biztosítani, mert a császári csapatok már megindultak ellenünk.
A lány tekintete néhány pillanatra a távolba meredt, majd újult erővel ugrott Feri nyakába.
– Jaj szerelmem, annyira örülök, hogy végre együtt vagyunk! – mondta. – Vajon mikor fogunk újra találkozni?
– Sajnos nem tudom mikor jöhetek el ismét. Most is azért vagyok itt, mert én is be lettem osztva földet hordani. Az egyik társamnak elbeszéltem a kettőnk ügyét, és mondta, hogy nyugodtan jöjjek ide hozzád addig helyettem is dolgozik.
– Akkor ő egy nagyon rendes ember. – bólintott elismerően Teréz.
– Igen, valóban az. És ma mit csináljunk kedvesem? Feküdjünk le és nézzük a felhőket? – mosolygott Feri.
– Igen, azt nagyon szeretem! – adta be a derekát Teri és szerelmével együtt elnyújtózott a gazos fűben ami hiába volt hideg, egy cseppet sem zavarta őket.
Úgy fél óra múlva Feri felállt, leporolta magát majd felállította a lányt.
– Teri, valami nagyon fontos kérdést szeretnék neked feltenni.
– Mi a baj? – ijedt meg az ifjú hölgy.
– Baj nincsen. – mosolygott Feri. – Viszont… – a fiatal férfi letérdelt párja elé – Teri, hozzám jönnél feleségül?
A fiatal nő csodálkozásában azt se tudta mit tegyen, annyira meglepte a kérdés. Pár másodperc után azonban kipréselte a nyilvánvaló választ:
– Igen!
Feri ezt hallva boldogan egyenesedett ki és örömében felkapta leendő feleségét majd megpördült vele a levegőben. Ezen a helyen csókolták meg egymást először, ezért azóta is mindig itt találkoznak, és most ezen a helyen kérte meg szerelme kezét. Feri, újdonsült jegyese válla fölött nézett a homokhegy felé. Úgy érezte, hogy a boldogságtól egymaga szembemenne az egész császári sereggel. A fiatal férfi bizakodva tekintett a jövőbe. Úgy gondolta minden esélyük megvan, hogy megnyerjék a szabadságharcot.
1849. április 23.
Sötétedés után három alak osont ki a komáromi várból és nyugatra vették az irányt. Nagyjából háromnegyed óra gyorsított tempójú séta után lesiettek a Duna partjára. Ott a vízen himbálózva egy csónak hintázott mintha csak rájuk várt volna. Körbenéztek, hogy nincs-e szemtanú a környéken, majd gyors mozdulatokkal a csónakba léptek, ketten megkapták a lapátokat, a harmadik a hajó orrába guggolt és már el is indultak a túlpart felé.
– Tehát mi a terv? – kérdezte aki nem evezett.
– Én itt maradok a csónakban. – válaszolt az egyik társa, miközben rendületlenül küzdött a folyó sodrása ellen. – Ti pedig felméritek a terepet, aztán ahogy csak tudtok, visszajöttök. Még pirkadat előtt vissza kell érnünk a várba!
Ezután nem szóltak, csak hallgatták a Duna lassú folyását és a csónak hangját ahogy siklott a hullámok között. Nem telt bele tíz perc, és elérték a folyó jobb partját.
– Legyetek nagyon óvatosak! – súgta a férfi aki az imént a tervet ismertette, a másik két alak pedig partra szállt, majd elindultak dél felé.
A két férfi addig lopakodott amíg fényeket nem láttak meg a távolban.
– Az ott a homokhegy. – mutatott keletre az egyikük. – Onnan ágyúzták a várost egy hónapon keresztül.
– Szerencsére pár napja abbahagyták. – mormolta a másik. – Kár lett volna értünk, ha egy eltévedt ágyúgolyó a Duna közepén ér minket.
Néhány pillanatig csak a tücskök ciripelését hallgatták, majd az imént szóló férfi újra beszélni kezdett:
– Szerinted újra fogják kezdeni?
– Nem valószínű. – a megszólított a homokdomb irányába kémlelt nagyon erősen. – Szerintem rájöttek, hogy teljesen fölösleges a várost bombázni, a Komáromiakat úgysem fogják megtörni. – a férfi szája mosolyra húzódott. – Lőhetsz német, de be nem jössz.
– Közelebb kellene mennünk. – váltott témát a másik. – Innen nem sokat lehet látni.
– Pedig ez egy jó hely.
– Mire gondolsz?
– Feri itt kérte meg Teréz kezét.
– Honnan tudod, hogy pont itt? – csodálkozott a másik.
– Látod ezt a szikladarabot? – nézett egy nagyobbfajta kőre az előbb szóló. – Rá van karcolva egy szív. Ők csinálták, hogy megjelöljék ezt a helyet.
– Az úgy is le fog kopni, majd az eső lemossa.
– Persze. – mosolygott. – De ez sokat jelent nekik.
– Na elég volt a beszédből, mert kifutunk az időből. – komorodott el a férfi. – Amint keleten csak halványan is világosodni kezd, a csónaknak vissza kell indulnia, akár velünk akár nélkülünk.
A másik nem szólt, csak bólogatott és újra a homokdomb fényei felé nézett.
– Arra menjünk. Welden tábora valószínűleg Ácson van, mint Simuniché volt. Az túl messze van, hogy körülnézzünk.
Társa csak bólogatott és mindketten halkan osonva indultak meg az osztrák tűzállás felé. Néhány perc múlva a térdig érő gaz és a néhány bokor adta menedékük mögül kémlelték a homokhegyet. Csupán három ember járőrözött az ágyúk között, a többiek a földön aludtak egy nagyobbacska tábortűz körül szétszóródva.
– Úgy húsz ágyú lehet. – súgta az egyik magyar katona.
– Igen, és összevissza ha ötvenen vannak itt puskákkal. – bólintott a másik.
– Nézd. – mutatott az alvók mellé a társa. – Ott vannak az ágyúgolyók meg egy kevés muníció a puskákhoz.
Pár percig még némán kémlelték a táborhelyet, de semmi érdekeset nem vettek észre. Nem hallatszott más, csak a tücskök éjjeli éneke és a három őr halk léptei.
– Szerintem ennyi volt. – vont vállat aki utoljára szólt. – Menjünk vissza.
Társa még egyszer átnézte a homokhegyet, de miután semmi érdekeset nem talált, csak bólintott, és együtt indultak vissza arrafelé ahonnan jöttek.
– Azért egy látcsövet hozhattunk volna. – szólalt meg egyikük amikor már félúton lehettek a csónak felé. – Azzal alaposabban szemügyre lehetett volna venni a helyet.
– A tábornok azt mondta, hogy semmit ne hozzunk magunkon kívül. Még fegyvert se, mert ha harcra kerülne a sor inkább fussunk. Igaza van, mert a folyó ezen partján hemzsegnek az osztrákok, esélyünk sem lenne ellenük.
– Várjunk csak. – torpant meg hirtelen a másik. – A homokhegyen nem lehettek többen ötvennél. Weldennel Ácson sem lehetnek többen száznál. Tegyük fel, hogy a Duna partján végig osztrák állások vannak egészen a Csillagerődig úgy ötven emberekkel. De a tábornok értesülései szerint közel másfél ezren vannak Komárom körül! Hol a többi ember?
– Ostromgyűrűbe vagyunk zárva. – jött a felelet. – A várostól északra, nyugatra, sőt keletre is vannak állásaik.
– És vannak őrjáratok is. – hallatszódott egy ismeretlen hang erős akcentussal.
A két magyar vitéz meglepődve fordult meg ahol tíz felfegyverzett osztrákkal találták szembe magukat.
– Elmondanák, pontosan miért is vannak itt? – kérdezte az iménti hang, amihez bajszos, szakállas fej tartozott – talán egy őrmester, esetleg hadnagy lehetett.
A kérdésre nem érkezett válasz, a magyar nemzetőrök rezzenéstelen arccal álltak a helyükön. Hiába is lett volna bármit is csinálniuk amikor tíz töltött puska szegeződött rájuk. Pár pillanatig csak a néma csendben kémlelték egymást az emberek, majd az osztrák tiszt elmosolyodott.
– Nem értik amit mondok? – harsogta az éjszakába. – Ha felelnek, elviszem önöket a táborszernagyhoz, aki talán kegyesen bánik majd magukkal. Ha viszont nem válaszolnak, én veszem kezelésbe a problémát. – az utolsó pár szónál gúnyos félmosolyra húzódott az arcszőrrel határolt száj.
Újból csend következett. A magyar katonák mintha meg sem hallották volna, úgy álltak a helyükön mozdulatlanul, akár egy kő. Titkon mind a ketten abban reménykedtek, hogy harmadik társuk időben vissza tud indulni a csónakkal mielőtt ezek megtalálnák őt. Ám ez alatt a néhány néma másodperc alatt egy puskalövés üvöltött az éjszakába. Erre már a foglyul ejtett vitézek is felkapták a fejüket, hiszen az egyik osztrák puska dördült el, a golyó pedig egyenest egy szikladarabra vésett szívecskébe fúródott.
– Megőrült? – kiáltott rá a parancsnoka. – Majdnem engem talált el!
– Elnézést, uram. – hebegte az elsült fegyver tulajdonosa. – Véletlen volt, egy kő fejbevágott.
– Még hogy egy kő fejb… – de a tiszt nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor őt is hókon találta egy repülő kavics.
– Azonnal fogják el a támadót! – adta ki az ukázt a katonáknak. – Egy valaki maradjon velem akivel szemmel tartjuk a jómadarainkat. Valami azt súgja, hogy nem csak ketten vagytok. – az utolsó mondatát már fenyegetően szűrte ki a fogai közül és a két magyar bakához intézte őket.
Pár pillanatig nem lehetett mást hallani csak az éjszaka neszeibe keveredő osztrák kiáltásokat amik a Duna felé haladtak. Aztán hirtelen egy újabb kő repült, ami egyenesen szemem találta az utolsó ott maradt puskást. A meglepetéstől és a fájdalomtól a katona elejtette fegyverét és térdre rogyott. Az osztrák tisztnek több sem kellett, azonnal nyúlt az övébe tűzött pisztolyért, de azt már nem érhette el mert az egyik fogoly derékon kapta és a földhöz vágta. A parancsnok gyorsan reagált és a földön fekve egy jobbhorgot adott támadójának. Mindeközben a másik magyar honvéd odalépett a verekedőkhöz és gyors mozdulattal letépte az osztrák pisztolyát az övéről, odalépett az éppen feltápászkodni készülő katonához aki még mindig a szemét fájlalta, és egyszerűen tarkón csapta őt a pisztollyal. Amaz ájultan rogyott össze. Ezek után visszafordult a földön fekvőkhöz, felhúzta a pisztolyt és célra tartott – arra az esetre, ha az osztrák győzne a kézitusában. Szerencsére a fegyvert nem kellett elsütni, mert a társa előbb egy könyökössel majd egy jobbkezes egyenes ütéssel elnémította a tisztet.
– Meghalt? – lépett hozzájuk a harmadik ember, akinek a csónaknál lenne a helye.
– Nem. – állt fel a győztes fél. – Halántékon találtam, azért ájult el.
– Gyorsan, vissza a csónakhoz és irány a túlpart. – szólalt meg a pisztolyt markoló vitéz és a fegyvert a fűbe dobta az osztrák mellé. – Nem gyűjtünk emléket. – tette hozzá.
Társai csak bólogattak és mindannyian futólépésben mentek vissza a csónakhoz. A többi katona már valószínűleg visszafordult, mert a hangjukat egyre jobban lehetett hallani.
– Te segítettél? – kérdezték a felderítők a semmiből felbukkant társukat, miközben mindhárman elfoglalták az idefelé betöltött helyüket a csónakban, és elindultak a folyó túlpartjára.
– Igen.
– És mégis honnan jöttek a kövek?
– Nem hozhattunk fegyvert, de gyermekkorom óta mindig magamnál tartom a csúzlimat amit még a dédnagyapám csinált nekem. Azt mondta, hogy egyszer még nagy hasznát fogom venni. Ezért mindig magamnál tartottam és rengeteget gyakoroltam vele.
– És igaza lett. – bólintott komolyan a másik két baka.
Innentől nem szóltak semmit, még akkor sem amikor partra szálltak és kikötözték a csónakot a helyére – mintha egész éjszaka békésen hullámzott volna. Amikor keleten az égbolt alja már világosodni látszott, a komáromi várban már javában egy titkos megbeszélés folyt az elmúlt éjszaka túlparti eseményeiről. Két tábornok illetett elismerő szavakkal három bátor komáromi katonát. A magyar vitézek köszönettel fogadták az elismerést, ugyanakkor tudták jól, hogy a dicsérő szavakon kívül nem kaphatnak többet a tettükért. Ez a küldetés amilyen fontossággal bírt, olyannyira titkos volt – és talán örökre az idők homályába fog veszni a történetük.
A falevelek lehullnak, de a láncok nem. – sóhajtott magában egy ősz öregember, miközben a lassan télre készülődő fákat és bokrokat nézegette. Az öreg egy kövön ücsörgött, amiről tán nem is tudta, hogy néhány hónapja egy osztrák puskagolyó ütött rajta lukat. Nem messze tőle a Homokhegyi-erőd egyetlen elkészült bástyája árválkodott.
– Lassan indulnom kellene. – mormolta hangosan, mert az idősek megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek magukban, hogy közben senki nem nézi bolondnak őket.
Valamiért viszont úgy érzem, muszáj maradnom. – gondolta. – Mintha valami fontos dolgot kellene megvárnom. Vagy talán csak szegény lábaim gondolják azt, hogy jó lenne még itt üldögélni?
Végül mégis sötétedésig ücsörgött egyhelyben és gondolkozott az országról és a magyarok jövőjéről. Klapkának van esze, és nem fogja feláldozni még több katona életét. Meg fog egyezni azzal a hiénával, és a vár behódol. Azután pedig végleg vége a szabadságharcnak. – gondolta keserűen. – Könyörgöm hozzád Magyarok Istene, védd meg az unokámat a haláltól! Szegény feleségem azóta nem alszik rendesen, amióta a gyerek beállt honvédnek. Persze büszkék vagyunk rá, de hogyne féltenénk? A szülei régen meghaltak, mi neveltük fel. Kérlek Istenem, vigyázz rá még néhány napig! Hamarosan úgyis letesszük a fegyvert – és egész Európa újra csendes lesz.
A gondolataiból az éledező éjszaka neszeibe keveredő közeledő léptek zaja szakította ki, amiket két irányból is hallani lehetett – egyet keletről, egyet pedig nyugatról. Két férfi találkozott a kövön üldögélő öregtől alig tíz méter távolságra. Mind a ketten körbenéztek, nem-e követte őket valaki, és csak az ördög tudja, hogy miért nem vették észre az ősz embert. Talán maga az éj rejtette el őt szem elől.
– A tárgyalások kudarcba fulladtak. – kezdte az amelyik nyugatról jött. – A magyarok azt hiszik bármit kérhetnek, de a táborszernagy nem bolond. A harcok folytatódnak.
– Ez várható volt. – szólt hideg hangon a másik.
– A táborszernagy, valamint az orosz fővezér is úgy gondolja, hogy minél hamarabb véget kell vetni a háborúnak.
– Mégis mire gondolnak?
– Be kell jutnod a várba, és végezned kell Klapkával. Biztosak vagyunk benne, hogy nélküle Komárom elesik.
– Nem kis dolgot kértek.
– Megkapod a jutalmad a fáradozásaidért.
Az öreg látta, hogy az utóbb szóló néhány bankjegyet ad a másiknak, aki szinte érdektelenül vette el azokat és vágta zsebre, majd sarkon fordult és visszaindult arra amerről jött. A másik ember néhány pillanatig csak nézte a távolodó alakot, majd ő is visszaindult.
Az ősz pár percig még egyhelyben ült, és a hallottakon gondolkozott. A legjobb lesz, ha minél előbb értesítem a tábornokot. – gondolta. – Ha az osztrákok ilyen aljas és meglehetősen kockázatos eszközökhöz nyúlnak, akkor már tényleg véget akarnak vetni a harcoknak. Sürgősen meg kell egyeznünk velük, különben az Isten tudja mit találnak még ki! – futott át az idősember fején. Nem telt bele pár másodperc, és az öreg már talpon is volt, hogy visszamenjen a jelenleg otthonául szolgáló Csillagerődbe. Személyesen a tábornokkal kell beszélnem. – gondolta, miközben ahogy csak gyatra lábai bírták, úgy sietett célja felé. Komáromot nem foglalhatják el! Annál még az is jobb, ha megadjuk magunkat – persze csak bizonyos feltételek mellett. Ugyanakkor semmi értelme annak, hogy még több magyar katona haljon meg egy olyan harc miatt, amit már elvesztettünk. Egy kőszűz képe villant a tudatába, és egy felirat. „Nec arte, nec marte.” Az öreg szája mosolyra húzódott, miközben felidézte a felirat jelentését: Sem csellel, sem erővel.

A komáromi bőgőshajó

Szabó Olivér

Miként, és miről kapta a bőgőshajó, Komárom büszkesége a nevét, nos erről sokan mondanak sokfélét. Úgy vagyunk ezzel, mint magának a városnak a nevével is, mindenki tudja, mi az igazság, és mindenki a sajátját véli valónak, de mégsem biztos benne igazán senki sem.
A bőgőshajónál is sokan úgy tudják, az orrtőkéjén lévő hajódísz csigaformájáról kapta a nevét, hiszen az éppen olyan, mint a hegedűk, nagybőgők orrdísze. Ez is egy igazság. De az is, amit most én mondok el, amit pedig én tudok valónak, vagy legalábbis annak hiszem.
Ha jól meggondolom, az egész a megátalkodott török világ után kezdődött. Komárom épphogy kiheverte a végvári évtizedeket, maga mögött tudta az ostromokat, máris ott volt a következő gond, tudniillik hogy mi is legyen a városból. Bányászváros ugye nem lehetett, hiszen mind a Gerecse, mind pedig a Zobor túlságosan is messze estek. A mezőgazdaság kecsegtető lehetett volna ugyan, hiszen sík vidék volt a környék, amerre a szem csak ellátott, azonban igen mocsaras is, a lecsapolásokra pedig akkoriban még nemigen gondolhattak. No, nem volt ez azért ilyen nagy dilemma, mint ahogy én most itt leírom, hiszen tudták azt a helyiek nagyon jól, már a törökök alatt is, hogy mi a város rendeltetése. Komárom katonái ugyanis zömében sajkások, vagy naszádosok, azaz hajóskatonák voltak. Mit csinál a katona, különösen a csajkás, ha éppen nem a törökkel hadakozik? Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy iszik, eszik, lányokat hajkurász, akkor bizony igen közel jár az igazsághoz. Ha éppen azt latolgatja, netán nem fosztogatta-e a török kézen lévő városok környékét, nos akkor sem téved nagyot. Ezek mellett azonban a komáromi katonák kereskedéssel is foglalkoztak. Pénzük ugyanis nem volt, Bécsnek pedig nem volt sürgős, hogy a magyar katonákat kifizesse. Ezért aztán gyakorta nem maradt más választás, mint kereskedéssel megszerezni a betevőt.
Mikor aztán elmúltak a háborús évek, egyértelművé vált a naszádosok számára, hogy immáron végleg szállítással kell foglalkozniuk. Kezdetben a hadihajókat alakították át teherhajókká, majd olasz és német mesteremberek okították a magyar hajóácsmestereket, vagy ahogyan akkoriban nevezték őket, supereket, miként lehet a legszebb s mégis legtökéletesebb szállítóhajókat elkészíteni. Pontos és precíz rajzokkal, mérésekkel készítettek el mindent a legutolsó deszkáig. Tetszettek is meg nem is a lakosoknak az új típúsú hajók, de nem igazán érezték magukénak őket. Különösek voltak a komáromi szemnek, még ha méretükben és minőségükben nem is volt rajtuk semmi kifogásolnivaló.
Élt akkortájt, az 1740-es évek táján egy Zay Fülöp nevezetű hajóács. Felmenői még hadihajókat eszkábáltak a törökök elleni harcokhoz, s ha már ácsolták, harcoltak is rajtuk. Naszádosvajdák, vitézek, kiváló mesterek voltak a városszerte híres Zay família családfáján megtalálhatóak. Mesélték, hogy a híres Csömöry Zay Ferenc, egykori naszádoskapitány is az ősei közé tartozott, de hogy ez így volt-e, pontosan ő sem tudta. Annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy még békeidőben is igazi, makacs komáromi naszádosvér csörgedezett az ereiben. Azok vére, akik annak idején, ha az igazukról volt szó, még Bécsbe is felhajóztak, ha kell, személyesen a császártól kérjenek kihallgatást.
Zay Fülöp nem nézte jó szemmel, hogy külföldiek tanítják a mesterségre a komáromiakat. – Még egy Alföldi supernek sem engedném meg, hogy kiokítson, nemhogy egy németnek, vagy taljánnak – mondta gyakran munka közben, mikor arról kérdezték, miért nem fogad el legalább egy kis segítséget.
Amikor pedig a fülébe jutott, hogy az idegen ácsok azzal hencegnek, hogy az övéké a legprecízebb, legnagyobb, legszebb hajó a Dunán, igen nagy méreg futotta el. Azt mesélik, elköltöztette az egész műhelyét a várostól északra lévő Apáli szigethez a Vág folyó partjára, és ott nagy titokban fogott a munkálatokhoz. Lemondta az összes addigi megrendelését, és még őröket is állíttatott a környékre, nehogy egynéhány külhoni mesterember meglesse, mit csinál. Mindenki csak találgatott, mi lelhette a híres supert. Egyesek szerint megőrült, és Trója híres falovát akarja vízen úszó monstrumként megcsinálni, mint valami komáromi dunai víziló. Mások úgy gondolták, nem is csinál ő semmit sem, csak kivárja, míg elvonulnak a vetélytársak, és ő újra egymaga lehet a legjobb hajóács a városban.
Egy kerek esztendő is eltelt talán, mikor először hallatott magáról a városban. Addig munkásaival szállíttatta fel a szükséges dolgokat a rejtekébe. Nagy látványosan, több szekérrel bevonult a hajóácssereg a városba el egészen a Szent András templomhoz, ahol is, mint valami komáromi Luther Márton, kifüggesztett egy hatalmas papírost. Akik akkor odamentek, a következőket olvashatták rajta:

“Komáromi feleim, és talján, német felebarátaim! Mindennek megvan a maga tsudája, és mindennek megvan a maga helye is. Családom évszázadoknak óta tanulja az átsmesterséget, és annak a szépsége éppen a tudásban van. Az mint a teremtő atyánk mindnyájunkot külön és külön léleknek teremtetett, úgy az én hajóim is mind egytől-egyig egyediek volának, és lesznek mindég is. Kézzel, és jó szemmel, szívvel kell a hajót tsinálni, nem pediglen mesterkélt mérőeszközökkel. Ki ezt nem hiszi, és engemet sültbolondnak tart, kérem holnap délelőtt tíz óra tájban a Vág és a Duna torkolatánál a vár tövében megjelenni legyen szíves!”

Volt is nagy sutyorgás, vajon milyen hajót ácsolt ez a Zay Ferenc. Az nem lehet, hogy az olasz mestereknél csak úgy szabad szemmel nagyobb és szebb hajót készítsen! A külhoni super urak, miután lefordíttatták a szöveget, csak kacagtak, s legtöbbjük mindenki füle hallatára kijelentette, hogy ez az ember megbolondult, és márpedig csakis az aprólékos méréseken, pontos tervezésen múlik minden hajó sorsa. Az olaszok azt, hogy egy magyar ember esetleg szemre tetszetősebb hajót építsen, mint ők, kik a reneszánsz hazájából jöttek, egyenesen sértésnek vették.
Amikor másnap a tömeg elé beúszott a hatalmas, majd hatvan méter hosszú, meseszép hajó, ámultak a lakosok, ámult a többi super. Nem volt ez a hajó sem szimmetrikus, sem alakra megtervezett, csupán a maga nyers valójában szép volt. Mintha egy mesébeillő falusi ház úszott volna előttük. A hajó bálványát, azaz az orrát szépen faragott csigadísz uralta. Maga a rakodótér olyan volt, mint egy sátortetős kis kunyhó, melynek tetejét mintha halpikkelyekből rakták volna ki. Végül hátul egy kissé magasabb épület, a csárda, a tulajdonképpeni lakrész volt kialakítva. A hatalmas kormánylapátokkal, árbócrúddal, díszekkel egyszerre volt rusztikus, mégis kecses és szépen faragott ez a szerfelett különös vízi jármű. Az összhatásban elvesztek az esetleges egyenetleségek, ferdeségek, de ha látszódtak is, inkább a hajó mesebeliségét, egyediségét emelték ki, mintsem elcsúfították volna. A partokon álló több ezres tömeg a kezdeti döbbent némaság után végül óriási hurrákban és éljenzésekben tört ki.
S hogy mit csináltak a külhoni mesterek. A legenda szerint egyszerre bőgött az összes olasz és német ácsmester. Ki a hajó szépségétől hatódott meg, ki a kecses orrdíszétől, ki pedig a vereség érzésétől. Több kisgyerek, kik, mint tudjuk kegyetlenül őszinték, kiáltoztak az idegen superekre mutogatva:
– Nézze édesanyám, ottan bőg a superbácsi! – így az egyik
– Odanézzen édesapám, bőgeti a mestereket a hajó, hát ez egy bőgőshajó!
Ez aztán rajt is ragadt Zay Ferenc hajóján, róla pedig később az a hír járta, nem másnak gyártotta a hajókat, mint az első komáromi mágnásnak, Domonkos Jánosnak, kiről pedig később Jókai az Aranyembert megformálta.
Én legalábbis így hallottam, s így tudom. Persze van aki szerint mégiscsak az orrdísz lesz a megoldás, mások szerint a hajókürt adott ki bőgő hangot, ez pedig az én történetem. Hogy melyik igaz, talán nem is az a lényeges, hiszen egy ha több története van egy dolognak, az nem csökkenti, de növeli az értékét.


Nem apad a pletykapad

Szabó Olivér

Stories from the War of Independence era

– Szép jó napot Locsoginé, jöjjön üljünk ide le,
Beszélgetni, én úgy érzem, éppen itt az ideje.
– Ne is mondja Fecseg asszony, olyan száraz már a szám,
Ha a pletyka jó bor volna, ültő helyben meginnám.
– Ezen drága Locsoginé segíteni épp tudok,
Olyat mondok, amin én már jó ideje mulatok.
Van a Miska, tudja aki majd hanyattdől, úgy iszik,
Tegnapelőtt látom ám, hogy kézben fogva úgy viszik,
Mint aki épp újraéli a csecsemős kiskorát,
Kiütötték, mert megfogta a Mariska tomporát.
– Ez is aztán jó történet, de ezt nézze Fecsegné,
Hogy mit láttam a templomban, mikor tegnap megyek bé!
Épp egy imát jó uramért elmondani gondoltam,
Mikoron is, amiközben Miatyánkot mormoltam,
Kit látok a gyóntatóból épp kijönni, mit gondol?
Keszeg Jóska jött ott elő, csakhogy épp inget gombol.
Utána meg Jámbor Klára, tiszta kóc volt a haja,
Ilyen muri másutt nincsen, egye meg a nyavaja!
– Jaj, az semmi, ezt figyelje Locsoginé asszonyom;
Nem messze a várerődben, hogy mi történt, megmondom.
Ott az egyik szép tüzértiszt a másikkal bajra kelt,
S a víváshoz használtak ők egy igen furcsa fegyvert.
Tüzérekként száz lépésről lőtték egymást ágyúval,
Első vérig, tartott ez az igen furcsa viadal.
Végül aztán az egyikük hasán egy nagy lyuk hasadt,
Olyakkora, hogy azt hitték, szegény tüzér ottmarad.
De nem így volt, már ott is volt ügyeskezű szanitéc,
Úgy bevarrta a hasfalát, stabil mint a kapuléc.
– Hogy mik vannak, jaj, de pikáns, és emellé igaz is,
De itt egy másik, olyan amin elképed még maga is.
Tegnap történt, ködös sötét, boszorkányos éjjelen,
Megyek épp a temetőben, erre uram megjelen’.
Pedig tudja, jó ideje meg van már, hogy meg is hótt’,
Mégis higgye, ahogy itt van, ő is éppen úgy ott vót’.
Rámnézett a két hatalmas bamba-kísértet szeme,
Én meg attól tartván, ez a szellem itt még megenne,
Szentőt vízzel meglocsoltam, kotródjon a fődbe le,
El is iszkolt, hogy megegye a mennydőrgős fittyfene.
– Jaj, hát drágám, milyen csúfos vérfagyasztó mese ez,
Minap én is éppen látám, két nagy kutya rám szemez.
Pál Piroska két kutyája, az volt a két bestia,
Mesélik, hogy az őnéki elvarázsolt két fia.
Bokor Pálné megátkozta őtet még a tavasszal,
Hogy a férje az ő méhét áldja meg két kuvasszal.
Azóta van, hogy a két eb a portáján sündörög,
S vonyítanak keservesen, ha az égbolt mennydörög.

Végtelenül ott a padon a sok pletyka így folyik,
Ha meghalnak a vénlányok, a stafétát átveszik
Más nénikék, kiknek nyelve egy végtelen rádió,
Amelyikből mint özönvíz szól hazugság dáridó.

Mátkaság padja

Gévay-Szűcs Ella

Hajdanában, vagy tán még annál is régebben, éppen kilenc emberöltő régiségben élt egy gyönyörű leányka a faluban, aki már olyan csodaszép volt totyogós korában is, hogy mindenki lefogadta a faluban, hogy majd kergetni fogják a legények. Hanem aztán egy napon, amikor a leány már igencsak felcseperedett, s kergették is kikapós legények, meghallotta ezt a falu boszorkánya, aki pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy ennek az ügynek a végére járjon. Ment is, s amikor meglátta, hogy milyen gyönyörű is a leányka, rögtön elette a méreg, s ezért úgy döntött, hogy elátkozza a leányt:
– Te leány, ki újat mertél húzni hatalmammal, most elátkozlak! Kit csókoddal illetsz, az meghal. – s így lett. Persze ennek közel sem lett jó vége, hiszen a kikapós legények nem éppen azt kapták, amit vártak, mert egy csók miatt alaposan meghaltak. A leányzó elkeseredett, s mivel rájött, hogy átok ül rajta, ezért nem mert közel menni egy árva férfihoz sem, nehogy aztán egy szép napon kihaljon a falu. Hanem aztán történt az, hogy egy új legény érkezett a faluba, aki annyira megtetszett a leánynak, hogy rögtön szerelembe is esett. Ez a tény kínozta is, hiszen nem akarta, hogy szerelme véletlen belehaljon egy szerelmes csókba. Persze a legény is szerelemre lobbant a leány után, s éjjel nappal udvarolt neki, de a leány nem adta be a derekát. Egyszer találkoztak aztán az utcán, a beszédbe elegyedtek:
– Adjon Isten! – szólott a leány.
– Adjon! De mit adjon? Magát énnékem, például. – mondotta a legény.
– De kérem! Istenemre mondom, hogy nem lehet! – sopánkodott így a leányka.
– Kérem, csókoljon meg, mert ha nem teszi abba mentem belehalok! – kérlelte a legény.
– Inkább abba hal bele, ha megteszem. – s ezzel a leány el is futott. A legény pedig végső elkeseredésében egy padot kezdett el faragni, hogy mindenki láthassa, hogy mennyire szereti a leányt. Kilenc nap s kilenc éjjel csak faragta, de ez olyan gyönyörű pad lett, hogy csodájára járt ez egész falu. Közben a leányka, aki erről mit sem sejtett, elindult a piacra, de mit ad Isten, meglátta a csodálatosan szép padot, ami egyesek szerint olyan gyönyörű volt, mint maga a leány, s mivel fáradt volt, elég nagy késztetést érzett arra, hogy leüljön, s így is tett. Leült, s közben azon morfondírozott, hogy ki csinálhatta eme csodálatos padot. Meglátta ezt a legényt, s odament, és egy csókot lehelt a szájára. A leány önkívületben volt, hiszen a legény ebbe nem halt bele, ezután szó szót követett, csók csókot követett, s még aznap össze is házasodtak.
S azóta úgy tartják, hogy erre a padra üljön minden mátkapár, ki örök szerelemre vár…

Téltemető padja

Kukovecz Dorina

Annál a padnál váltak el egymástól. A lány azóta is minden évben pontosan ugyan azon a napon leül a padra, és várja, hogy édesapja hazatérjen. Öt év telt el azóta, de a háború és a hazát sújtó problémák nem múltak el. Egy levél se érkezett, egy képeslap se. Semmi. Anna mégis rendíthetetlenül hitte, hogy látja még édesapját valaha. De a front kiszámíthatatlan, nem lehet megelőzni a bajt, akárhogy is szeretnénk.

Anna már hajnalban kisétált a padhoz, ahol ígéretet tettek neki. A hó már elolvadt, de a csípős szél pirossá tette az arcát. Kezében egy pokrócot tartott.

Órákig várt ott. Nem keseredett el, tudta, hogy édesapja mindig betartja az ígéretét, akár- milyen hosszúra nyúlik is azt.

Anna érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát, rögtön felriadt révületéből, de nem apját látta mellette.

  • Üdvözlöm, kisasszony. – Mosolyodott el a katona, akinek ötösével sorakoztak a kitüntetések a mellén. – Hoztam Önnek valamit.

Sötét színű öltönyéből egy levelet húzott ki, amit átadott a lánynak. Anna szíve megdobbant, mikor látta, hogy az apja küldte neki.

Remegő-fázós kézzel bontotta fel a levelet.

Anna drágám!

Sok minden történt az elmúlt időszakban, köszönöm, hogy ilyen sokáig hittél bennem. Ha megtehetném, az életem adnám azért, hogy legalább egyszer láthassalak.

Nem akarlak elkeseríteni, tudom milyen nehéz ez neked. Édesanyád bizonyára felhagyott a hiábavaló várakozással, de nem hibáztathatod érte.

Talán már több év is eltelt, hogy ezt a levelet megírtam. Mindent elkobozott tőlünk az ellenséges haderő, nem üzenhettünk. Csoportokban fogtak el minket, elszállítottak. Hónapokig vallattak minket, végül páran meg tudtunk szökni. Most egy kisfaluban húzzuk meg magunkat, de félek, hogy tudják, hol vagyunk. Nem tart már soká ez az őrület.

Szeretném, ha mindig szép emlékek árán emlékeznél rám, ahogy régen játszottunk, beszélgettünk, vagy csak öleltük egymást.

Kérlek, nézz magad elé. Mit látsz?

Anna felemelte könnyes szemét a fekete betűkről. Az olvadt hó között egy apró, sárga virág nyújtózkodott az ég felé, mintha csak a mennyekbe kívánkozna. Mintha már feladta volna az itteni létet, de pompás virága ereje teljében lenne.

Tovább olvasta a levelet. Már nem tartott soká.

Szeretném, ha az, amit először megpillantasz, őrizné a lelkem egy darabját, és mindig ilyenkor gondolnál rám. Örökké veled maradok, csak lásd meg mindenben a jót és a szépet. Vigyázok Rád!

Szeretlek, apa.

Anna kétrét hajtotta a levelet és a szívéhez emelte azt. Nem gondolkodott, nem haragudott apjára, nem haragudott senkire.

A kis virágot nézte. Amint a nap kisütött, ő máris sárgább lett, szinte világított. Anna szívében is egy ilyen kisvirág nyújtotta a fényt a mardosó sötétség ellen.

Tudta, hogy apja újabb ígérete, miszerint örökké vele lesz, élete végéig igaz marad. Ha csak egy apró virág képében is ugyan, de ott lesz.

Kőoroszlán padja

Ertelt Tímea

Volt egyszer egy lány, aki nagyon magányosan élte az életét, nem voltak sem testvérei, sem pedig barátai. Minden idejét a földöntúli dolgok kutatásának szentelte. Az összes ezzel kapcsolatos filmet, könyvet, cikket elolvasta, de sosem volt elég neki, folyamatosan új ismeretek után kutatott.
Számára ez volt az élet, ez töltötte ki mindennapjait. Mindemellett volt még egy álma, az, hogy egyszer egy olyan kőoroszlánná változhasson, mint amelyet egy könyvében látott. Ki akarta próbálni, hogy milyen lehet egy ilyen lény testében, mikre lehet képes így, mennyivel másabb lenne az élete. Biztos volt abban, hogyha valaki nagyon erősen hisz ebben, akkor az valóra is válhat, és az évek során szerzett ismeretei alapján úgy gondolta, hogy ez lehetséges is. Minden tőle telhető módon igyekezett ezt a vágyat valóra váltani. Ha hullócsillagot látott, ezt kívánta, ha bárkitől kérhetett bármit, ezt kívánta, még a szülinapi gyertyák elfújása előtt is ezt kívánta. De mindhiába. Nem történt semmi. Egészen a 18. születésnapjáig. Ismételten ugyanaz a kérés hangzott el. De most történt is valami. Este, mikor a lány elaludt, valami furcsa és ismeretlen zajra ébredt. Egy tündér állt előtte. A lány először nagyon meglepődött, de utána hihetetlen nagy öröm fogta el, mivel bebizonyosodott, hogy az elmúlt évek nem voltak hiába, mindaz, amiben hitt, ami az élete részévé vált valóban létezik.
A tündér azt mondta neki, hogy lehet egy kívánsága, amelyet szó nélkül teljesíteni fog. A lány rögtön azt kívánta, amit a legjobban szeretett volna, mégpedig azt, hogy kőoroszlán lehessen. A tündér megtette, amit a lány kért, ígéretéhez híven.
A lány sosem volt még ilyen boldog, azonnal kipróbálta, hogy mit tud, és kirepült az éjbe. De ez nem sokáig maradhatott így. A lány valamit nem tudott, amit a tündér sem mondott el neki. A kőoroszlánok nem élnek tovább egy óránál, mivel annyi erőt és energiát felemészt a testük nagysága, a szárnyaik és maga a repülés, hogy nem tudnak ennél tovább létezni.
A lány kezdte érezni, hogy egyre kevesebb ereje marad, már nem tud repülni, így erejét vesztetten, élettelenül zuhant a földre. Azon a helyen volt egy pad, amin megpihenhetett, mert tudta, hogy már nem bírja sokáig. Rengeteg minden kavargott benne, de nem volt szomorú, mert teljesült az, amit a világon a legjobban szeretett volna, és így, ebben az állapotban távozott el.
A padnál még mindig látható a lány, vagyis a kőoroszlán szobra, melyet a kitartó munka árán elért álmok jelképének tartanak, hiszen a lánynak csak egyetlenegy álma volt az életében, amiért rengeteget tett, így az valóra is vált. Bár számára szomorú véget ért ez a történet, mások számára ez jó példa arra, hogy megéri küzdeni valamiért, hiszen végül teljesülhet.

A fekete gólya padja

Tóth Ramóna

Élt egyszer egy gólya Koppánmonostoron. A helyiek csak úgy hívták „a Csúf”, hiszen kilógott a sorból. A többi gólyával ellentétben ő nem fehér, hanem fekete volt. Meg is gyűlt a baja az élettel, őt bizony senki sem szerette, még a kis gólyatársai is messziről elkerülték. Ahelyett, hogy játszani mentek volna vele, csak sértegették őt.
A kis feketének így hát barátai nem igen akadtak, a szülei pedig kitagadták a családból, nehogy szégyent hozzon rájuk azzal, hogy ő más, mint a többi. Azonban hasonlóan társaihoz augusztus végén ő is útnak indult Afrikába, ezzel is próbálva bizonyítani, hogy ő olyan, mint a többi gólya. Útja során sokszor kiközösítették és egyedül repült, mégis gyönyörű tájakat láthatott Kenyától, az ugandai nemzeti parkokon át a lélegzetelállító afrikai szavannákig. Nagyon büszke volt magára, hogy ő gólyának született és megadatik neki ez a lehetőség. A többi fiatal gólya azonban nem értékelte a tájat, és alig várták, hogy leszálljanak.
Évről-évre így ment ez, és a kisgólya mindig az afrikai utat várta, mert akkor érezte azt, hogy él, és hogy a színétől független ő ugyanolyan, mint társai. Viszont az állapota egyre rosszabb lett, nem kellett egyetlen csinos lábú gólyalánynak sem, és ezért még jobban csúfolták őt. Megunván ezt, kiült a parkba, ahol rálelt egy elhagyatott padra. Itt megpihent és rövid időn belül nyugalomra lelt. A nyugodtság érzése hasonlított az afrikai útéhoz, így hát egész évben, amint visszatértek Koppánmonostorra ő ahelyett, hogy egy fészekhez szállt volna, a padhoz repült, ahol végre jól érezte magát, és nyugalomban tölthette idejét.
Egyik évben azonban egy kislányra lelt a padnál, aki keservesen zokogott. A gólya nem tudta mitévő legyen, így megállt az egyik fa mögött és csak nézte a lánykát, aki összekoszolva ruhácskáját, ahelyett hogy a padra ült volna, inkább a fűre ült a pad mellett. Egy idő után viszont már nem bírta tovább nézni őt, és elrepült körülnézni a környéken, hátha mire visszatér, elmegy a lány.
Amint a város fölött körözött érezte, hogy társai és párjaik megvetően méregetik őt, és egyszer mintha a szél a csúf szót sodorta volna felé. Elkeseredve nézte, hogy a gólyatársak mind családot alapítottak, gyönyörű gyerekekkel, míg ő magányosan élt a parkban a padnál. Este mire visszatért, a lány már nem volt ott, viszont elhagyta az Alíz névre hímzett zsebkendőjét, amit könnyei felszárításához használt.
A fekete gólya tehát évről-évre egyre szomorúbb, egyre magányosabb és egyre öregebb lett. Neki nem voltak barátai, nem volt felesége, de még csak családja sem. Azonban pár évvel az első találkozásuk után ismét találkozott Alízzal, viszont most ő ért előbb a padhoz, így meglepődött, amikor a lányt látta közeledni. Megpróbált a pad mögé bújni, de az ember nem tágított és szép lassan közelített hozzá. A gólya nagyon félt, szinte összekoccantak a térdei, úgy reszketett, de a lány közelebb ment hozzá, majd ledermedt, amikor megérezte kezei simítását a tollain. Nagyon jól esett neki, azonban ennyi évnyi kiközösítés után félt. Félt, hogy a lány hiú ábrándokat ébreszt benne, és rájött, hogy a törődését nem a barátságára, hanem inkább a csodálatára kellene értelmeznie. Csodálatára és sajnálatára a különcök felé- mint ő. Hisz ki ne venne észre egy olyan gólyát, aki nem fehér, hanem fekete? Senki. A gólya így hirtelen elröppent, ezzel elijesztve Alízt.
Ugyanebben az évben már nehezére esett elrepülnie Afrikába, nagyon fáradt és öreg volt már. Amint visszatértek a hosszú út után Koppánmonostorra, megkereste a padot, ahol most nem volt ott Alíz. Talán még hiányolta is, hiszen egész élete során ő volt az egyetlen, aki őszinte csodálattal nézett rá, és nem pedig, mint „a Csúfra”. Az idős gólya érezte, hogy többször már nem fog tudni Afrikába repülni, így minden idejét a padnál töltötte, a hímzett zsebkendőt őrizve. Így is halt meg ő, ennél a padnál szomorkodva, magányosan, a zsebkendőt szorítva.
Az emberek azt mondják, néha még napjainkban is látni, ahogy az égen a gólya a pad fölött köröz, és szomorúan nézi az egyetlen helyet, ahol nyugalomra lelt élete során. Azt is mondják, hogy a pad repedései nem az idő múlását jelzik, hanem mind egy-egy hasadás annak a gólyának a szívén, akire mindenki csak úgy emlékszik, a csúf, fekete gólya.

Tuba János Pad

Misik Istvánné Györgyi

Komáromi Tuba János,
gyönyörű most már a város.
Arany tollú jegyzőjének,
padra írót események.

“Fa faragó művész telep,
fiatalok teszteljetek,
Ha igazat mond itt bárki,
jöjjetek el megcsodálni.

Népművészeti alkotás,
fára írt pad találkozás.”
Írta így az idézetet,
fenntartván az intézetet.

Gyöngy betűkkel ékes írás,
évek múltán lesz legendás.
Kincseiket bemutató,
helytörténeti csalogató.

1 “Padok a múltból,
Jelent idéznek.
Hagynak oltári szépet,
Jövő nemzedéknek.”

2 “Fönntartsák a múltat,
Fának megköszönve.
Lásson szépet és jót,
Jövő nemzedéke.”

3 “Nagyapák üzennek,
fiaik által,
unokákra hagynak különlegeset ,

Szőlő padja

Misik Istvánné Györgyi

Szőlő fürt, szőlő ágon,
szőlő szemecske, szőlő száron.
Szőlő szüret, ősz üzenet,
észak nyugat,dél kikelet.

Szőlő lugas, szőlő hegyen,
szikrázó nap, délkeleten.
Jó gazdának szőleje,
puttonyok dicsérete.

Szőlő levélen üzenem,
padra firkált levelem.
Ahány csillag, ahány fok.
jóban- borban nem spórolok.